8. rész:
Halihó manócskáim!
A várva várt (legalább is remélem) pillant elérkezett, itt a nyolcadik rész:3
Holnapra szorítsatok nekem és a barátaimnak, egy 24 órás sportnap keretein belül fogjuk röplabdatudásunkat villogtatni.
A részről annyit, hogy remélem sikerült hoznom azt a rezignáltságot, amit el akartam érni. Nem mondom, hogy pite volt újraírni, mert az előző sokkal jobb lett, de ez van. Jó olvasást kívánok, igyekszem a következővel.
#szeretlek a titeket! <3
Rosalie:
Amint a két srác megjelent rossz előérzetem támadt, majd a szóváltást és az első lökést követően ez be is igazolódott. Amikor megütötte a srácot Ashton, elkezdtem hátrálni. A kellő távolságot elérve futásnak eredtem. Nem mertem visszanézni, és a sebességnek köszönhetően, amivel rohantam, nem is tudtam volna. Kiszaladtam a parkból, végig az utcán, el pár bolt előtt, és egyetlen célom volt, hogy minél messzebb kerüljek tőlük. Egy buszmegállóban ültem le. Nem volt a közelben senki, és ha lett volna sem láttam volna, mert az szememet elborították a könnyek. Hatalmas gombóccal a torkomban, a szememet törölgetve, a futástól és a sírástól akadozó lélegzettel kapartam elő a telefonom a zsebemből. Tárcsáztam Bellát.
- Na, mi újság csajszi? – hallottam meg és egyből összerándult a gyomrom.
- Bel-la én… - csuklott el ismét a hangom.
- Úristen, Rose, mi történt? Otthon vagy? – váltott át azonnal.
- Ne-hm – zokogtam.
- Hol vagy? Azonnal érted megyek – mondta és már hallottam is, ahogy szalad le a lépcsőn. Nyugalmat erőltettem a hangomra.
- Egy buszmegállóban – felálltam és bediktáltam az utca nevét egy közeli tábláról.
- Tíz percen belül ott vagyok – nyomta ki a telefont én pedig visszaroskadtam a padra.
Körülbelül 3 perce bambulhattam, amikor csörögni kezdett a telefonom. Összerezzentem. Ashton hívott. Megvártam, amíg leteszi, de újrahívott. Rányomtam a foglalt jelzésre, aztán kikapcsoltam a mobilomat. Bella tényleg hamar megérkezett, bepattantam mellé az autóba. Látva a kinézetemet és hogy még mindig hatalmas hatást gyakorolnak rám a történtek, hazáig nem is szólt hozzám. Óriási köszönet érte. Az út több volt, mint tíz perc és ennek fényében annak az útnak is többnek kellett volna lennie, ami ő megtett. Azt hiszem, Bella ismét számíthat egy jó kis bírságra gyorshajtásért, de ezt már megszokta. Megtörve ezt a gondolatmenetem újra leperegtek a szemem előtt az események és én újra sírni kezdtem. Az ijedtség még akkor, a kocsiban is eluralkodott rajtam és nem hagyott nyugodni. Mikor megálltunk a házunk előtt megtöröltem a szemem és kiszállás után mosolyt erőltettem az arcomra, de amint beléptünk a házba erre már nem volt szükség. A szüleim és a húgom távozását a kis cetli jelezte, amit a konyhaasztalon hagytak. Hát persze. Elutaztak. Újra összegyűltek a könnyek a szememben, bár próbáltam erősnek mutatni magamat. Nem tudtam, jobb lett volna-e, ha otthon maradnak a szüleim, mindenesetre úgy éreztem, hogy most inkább nem akarok egyedül lenni.
- Itt maradok, ha szeretnéd – simította végig a karomat Bella én pedig zokogva borultam a vállára.
Fogalmam sincs mennyi idővel később eltolt magától, megragadta a csuklómat és a fürdő felé kezdett húzni.
- Gyere, megmossuk az arcod – mondta és már nyitotta is a csapot. Úgy viselkedett, mint a régi dadusom, mikor lezúztam a térdem és a fájdalomtól bömbölve mentem oda hozzá.
Leültetett a kád szélére, fogott egy tiszta törülközőt és elkezdte törölgetni először a szemfestékem maradványait, majd utána csak egyszerűen az arcomat. Valamelyest megnyugodtam ettől, s jeleztem, hogy elég lesz. Felálltam. Kissé megingott a járásom az első pár lépésben, de folytattam az utamat a nappali felé és Bella követett. Lerogytam a kanapéra és átkulcsoltam a kezemet felhúzott térdeimen. Csak magam elé bámultam és eszembe ötlött, hogy biztos a világ legrosszabb látványát nyújthatom. Már nyugodtabb voltam a korábbi kirohanásomhoz képest és ezt Bella is láthatta rajtam.
- Elmondod mi történt? – kérdezte halkan, gondolom nem akarta, hogy újra sírni kezdjek.
- Szóval, – vettem egy mély levegőt és nekikezdtem – a parkban voltunk. Egy fán ülve beszélgettünk és az egész annyira csodás volt. Mikor besötétedett elindultunk vissza hozzájuk, mert… Basszus! – kaptam a fejemhez.
- Mi az? – kérdezte a barátnőm kissé kizökkenve.
- Otthagytam a táskámat náluk – estem egyből kétségbe.
- Semmi gáz, majd én elhozom, csak adj egy címet! – nyugtatott le azonnal Bella.
Egy hálás pillantást vetettem rá, majd folytattam a mondandómat:
- Szóval sétáltunk a már sötét parkban és… megfogta a kezem. Bella, te nem tudod, hogy mennyire csodás volt. – vetett rám egy amolyan „szerintem tudom” pillantást én pedig folytattam - Úgy sétáltunk tovább, aztán jött két srác, azt hiszem Ash régi haverjai. Elkezdtek beszólogatni neki, – mondtam egyre nehezebben - és aztán összeverekedtek. Én meg elszaladtam… - csuklott el a hangom és összeszorult a torkom. Már nem sírtam. Egyszerűen csak csendbe voltam.
Nem tudtam minden részletet elmesélni, de Bella nem kérdezett többet. Közelebb ült hozzám és átölelt, így lehettünk szerintem legalább egy fél óráig, azután felmentünk a szobámba. Bella keresett egy filmet és a laptopomon megnéztük azt. Egy kiskutya volt benne, körülbelül ennyire emlékszem…
***
Reggel elgémberedett végtagokkal a tegnapi ruhámban Bella mellett ébredtem. A fejem zúgott és eszméletlenül fájt. Álmomban egy sikátorban jártam, ahol ott volt a két tegnapi srác is. Kimásztam a barátnőm mellől és a fürdőbe mentem. A hajam égnek állt, szemeim bedagadtak. Megnyitottam a zuhanyt, levetkőztem és hagytam, hogy a víz lemosson minden tegnapi maradványt a testemről. Vaníliás samponom édes illatától majd felfordult a gyomrom. Gyorsan leöblítettem, majd törölközőt csavartam rá, elzártam a vizet és köntöst húztam. A szobámba érve Bella már nem volt ott, hallottam, ahogy a konyhában sertepertél. Igen. Ha elutazunk, a szüleim szabadságot adnak a két vén szobalányunknak és most legnagyobb bánatomra Kate-nek, a szakácsunknak is. Ilyenkor csak azelőtt pár órával állnak munkába, hogy hazaérnénk és ez most sem változott meg, még így se hogy én itthon maradtam. Felkaptam egy puha cicanadrágot, egy mackópulcsit és a kedvenc vastag zoknimat. Kiengedtem a hajam, párszor áttöröltem, majd lementem Bellához. Az étkezőasztalhoz ülve tojásrántottát tett elém pirított szalonnával.
- Köszönöm – emeltem rá hálásan a tekintetem – de most egy falat sem menne le a torkomon.
- Enned kell Rose! Legalább ígérd meg, hogy a távollétemben enni fogsz!
- Elmész? – vonta fel a szemöldököm.
- Muszáj, anya elviszi Kyle-t a fogászatra, és tudod, hogy milyen. Ketten legalább kellünk, hogy lefogjuk. – Kyle Bella öccse, mindössze hét éves és elég virgonc gyerek.
Az órára pillantottam. Basszus, fél tíz. A telefonhoz rohantam és tárcsáztam.
- Jó reggelt, Mrs. Hemmings! Rosalie Anne James vagyok. Sajnos le kell mondanom a mai óránkat, mert nem érzem jól magam, azt hiszem összeszedtem valamit – vágtam keserves arckifejezést, mintha látná. Tulajdonképpen nem voltam annyira rosszul, hogy ne mehessek matekra, de nem akartam Ash-sel találkozni.
- Rendben, akkor a jövő héten találkozunk. Jobbulást Rose! – köszönt el és azzal már ki is nyomta a telefont.
- Én megyek, – vette a dzsekijét Bella – holnap elmegyek a táskádért, aztán beugrom, de ha nem gond ma nem alszom itt megint. Szegény Olivert tegnap is otthagytam. – Bűntudatom támadt.
- Dehogy baj, - mosolyodtam el – vigyázz magadra! És köszönöm a tegnapit! – öleltem meg és kiengedtem.
Amint becsukódott az ajtó furcsa érzés lett úrrá rajtam. A konyhába mentem és a reggelimet egy az egyben a hűtőbe raktam. Fogalmam sem volt mihez kezdjek magammal. A szobámban leültem olvasni, de a betűk táncoltak a szemeim előtt, nem voltam képes felfogni őket. Kezembe vettem az iPodom és véletlenszerűre állítottam. Csak szomorú számok jöttek és amint Lionel Richie Hello-ja megszólalt, már ki is vettem a fülemből és az ágyamra hajítottam a készüléket. Elnyúltam a puha fehér szőnyegen a szobám közepén és megtámadtak a gondolataim. Apának igaza volt. Olyan távol fogom tartani magam ettől a sráctól, amennyire csak lehet. Ha valakinek ilyen „barátai” vannak, az nem lehet rám jó hatással. Egyre indulatosabb voltam, aztán felrémlett bennem a mosolya. Felgörbült a szám széle, s a következő kép, amit magam előtt láttam az volt, ahogy gyönyörű szemeiben megcsillan a levelek között átszűrődő nap. Kezemen éreztem keze érintését. Eltört a mécses. Zokogva húztam össze magam a szőnyegemen, ezt az állapotomat tartottam percekig. Csengettek. Nagy nehezen feltápászkodtam és levánszorogtam a lépcsőn. Greg állt előttem, kedvem lett volna azonnal rávágni az ajtót, amint kinyitottam.
- Greg, most nem a legalkalmasabb – töröltem meg a szemem.
- Rosie! Te sírtál? - lépett be mellettem az ajtón.
- Nem, én csak… - nem jutott eszembe semmi és újra sírni kezdtem.
Greg magához húzott és a vállán sírtam tovább. Eltoltam magamtól.
- Mit keresel itt? - néztem fel rá.
- Bella hívott.
Egy pillanatra teljesen ledöbbentem, majd rájöttem, hogy nem is igazán tudott volna kit hívni. Greg egész normálisnak tűnt most, így behívtam. Volt már nálunk párszor, amikor a szüleim vacsorát adtak, így nem kellett körbevezetnem. Először a nappaliba telepedtünk le, beszélgetni kezdtünk. Jó, ez a Greg még mindig a „csak a foci a téma Greg” volt, de nagyon örültem neki, hogy nem vagyok ismét egyedül. Talán más ilyenkor a magányra vágyna, de ő a tegnapi meccsről való dumájával pont elterelte a gondolataimat. Felajánlottam neki, hogy menjünk fel az emeletre, persze neki egyből felcsillant a szeme, hogy esetleg a szobámra gondolok. Közöltem vele, hogy még csak ne is álmodjon hasonlóról, aztán az emeleten balra fordulva kinyitottam előtte az ajtót. Mint egy kisfiú a cukorkaboltban úgy csillogott a szeme, amikor meglátta a játékgyűjteményem. A szekrényhez ment és az üvegen keresztül vizsgálni kezdte a cd-ket.
- Azt hiszem, megvan, mi hiányzik a házunkból – fordult körbe a szobán, én pedig megeresztettem egy halvány mosolyt.
A következő szekrény, amit megnézett filmekkel volt tele. A szeme újra felcsillant apa akciófilm gyűjteményén, majd szemügyre vette az Xboxom.
- Tudsz játszani? – kérdezte. Amolyan „viccelsz?” pillantást vetettem rá és elővettem az új Fifát.
Amíg ő beállította én a konyhába mentem rágcsiért. Ha valaki korábban azt mondja nekem, hogy Greg-nek van egy normális oldala is körberöhögöm. Még számomra is furcsán viselkedett, talán egy újabb trükk volt felőle, talán csak látta, hogy milyen szarul érzem magamat. Vittem fel chipset meg egy üveg kólát két pohárral és játszani kezdtünk.
Ashton:
Reggel kialvatlanul keltem. Az éjszaka nagy részében csak bámultam a plafont vagy forgolódtam. Öt körül nyomott el az álom. A fürdőbe mentem és szembenéztem magammal. Karikák keretezték a szemem, borostás volt az arcom, a hajamat elfeküdtem. Legszívesebben betörtem volna a tükröt, de semmi értelme nem lett volna. Belül még szarabbul éreztem magam. Megmostam az arcom, majd a szobámba érve felkaptam egy melegítőalsót és egy pólót. Az órára tévedt a pillantásom. Tíz múlt huszonöt perce. Leszaladtam a lépcsőn és a konyhába mentem. Anya főzött valamit én pedig körülnéztem.
- Keresel valamit kisfiam? – vetett rám anya egy pillantást.
- Rose hol van? – érdeklődtem.
- Ó, nem jött. Hívott, hogy beteg. Kérsz reggelit? – váltott azonnal.
- Nem, kösz. Most nem vagyok éhes – mondtam és elindultam felfelé a lépcsőn.
Anya talán elhitte ezt a betegség dumát, én viszont tudtam, hogy miért nem jött. Nem lehet beteg, tegnap még semmi baja nem volt. Miattam nem jött. Suzie a szobájában játszott, máskor mindig bemegyek hozzá és ezt ezúttal sem hagyhattam ki. Mosolygós puszit nyomtam az arcára.
- Ash, szúrós vagy! – nézett rám mérgesen én pedig a kezemet védekezően feltéve elmentem borotválkozni.
Ismét be akartam törni a tükrömet, de nem tettem. Hanyatt vágtam magamat az ágyamon és a már jól ismert plafont bámultam. Leperegetem előttem az este eseményei, bár igyekeztem nem erre gondolni. Megéreztem a konyhából jövő illatokat, de gyomrom nem válaszolt rájuk. Borsónyira zsugorodott és nem engedett be semmi élelmet. Felültem és megláttam Rose táskáját a szobámban. Anya hozhatta fel miután tegnap itt hagyta. Hirtelen felpattantam, átvettem egy fekete farmert, felkaptam a bőrdzsekim és a táskáját. Levágtattam a lépcsőn, belebújtam a cipőmbe, felkaptam a motorom kulcsait és egy gyors köszönés kíséretében már a garázsban voltam. Kitoltam a motoromat, az ülés alá helyeztem a táskát, gondosan ügyelve, hogy ne legyen koszos. Feltettem a sisakom és már száguldottam is. A megengedettnél gyorsabban vezettem, mindennél jobban hajtott, hogy Rose-zal beszélhessek. Nem érdekelt volna, ha esetleg a szülei otthon vannak, ha az apja nem engedett volna be. Valamilyen módon beszélni akartam vele, hogy elmondjak neki mindent. Leállítottam a motort, a sisakra cseréltem a csomagtartóban a táskát. Felszaladtam azon a pár lépcsőfokon. A hátsó kertben láttam, ahogy Marley alszik. Becsöngettem. Léptek zaját hallottam, majd feltárult az ajtó. Mindenre felkészültem, hogy kinek mit és hogyan mondok, de őt nem vettem a számításaimba.
- Te meg mit keresel itt? – vonta fel a szemöldökét Greg.
- Ezt inkább én kérdezhetném tőled seggfej – emeltem meg a hangom.
- Vegyél vissza!
- Hol van Rose? – kérdeztem nyugalmat erőltetve a hangomra.
- Az emeleten.
- És szólnál neki? – Egyre idegesebb lettem.
- Azt hiszem, ő most nem igazán akar lejönni – kacsintott.
- Mit csináltál vele te gyökér? – fogtam meg a pólójánál. Még mindig a kezemben volt a táska.
- Ó, semmit, – lökte le a kezem – semmit, amit ne akart volna – mondta, kivette a kezemből Rose cuccát és bezárta az ajtót.
Elöntött a méreg. Sarkon fordultam és a motoromhoz mentem. A dzsekim zsebébe nyúltam, elővettem egy szál cigit. Alapvetően nem dohányzom, de ez most más volt. Gyújtóért nyúltam a zsebembe, általában volt nálam, mint ahogy most is. Azzal együtt egy papír fecni akadt a kezeim közé. Rágyújtottam közben kibontottam a lapot. Madison telefonszáma állt rajta. Elővettem a mobilom és tárcsáztam.
- Haló? – hallottam meg csábító hangját.
- Ashton vagyok – mondtam egy újabbat szívva a cigimből.
- Ó, tudtam, hogy felhívsz. – A hangján hallottam, hogy mosolyog.
- Ráérsz most? – kérdeztem még mindig idegesen.
- Rád, mindig – válaszolt kéjesen.
Megadta a címét én pedig felpattantam a motoromra. Dühös voltam, és ha Rose így játszik, akkor mostantól én is. Mikor megérkeztem Madison a házuk előtt várt. Forró csókkal üdvözölt, amitől egyből megmozdultak a nadrágomban a dolgok, majd kézen fogott és bevezetett a házukba…
Rosalie:
Brad visszajött az emeletre, lehuppant mellém a másik fotelbe és újra játszani kezdtünk. Nagyrészt ő uralta az egészet, de azért volt alkalom, amikor elég csúnyán megvertem. Lejátszottunk még egy meccset, majd innivaló után nyúlva láttam, hogy egy csepp sincs sem az üveg, sem a poharam alján. Felálltam és elindultam a poharakkal a kezemben a lépcsőn.
- Egyébként ki volt az? – kérdeztem az ajtót nézve.
- Á, senki – válaszolta Greg lazán.
Pillantásom az ajtó mellett fekvő táskámra esett. Ledermedtem egy pillanatra, közben nem számolva az utolsó lépcsőfokkal. Járásom megingott, én állva maradtam, a poharak azonban hangos csattanással törtek össze a földön.
- Jól vagy Rose? – kérdezte tőlem Greg, miközben én rendületlenül bámultam a táskám.
- Az mi? – intek a fejemmel felé – Azt ki hozta?
Greg nem válaszolt.
- Ashton volt? – kérdeztem összehúzott szemekkel.
- Ja, de leráztam. Nem rontja itt tovább a levegőt.
- Mit mondtál neki? – csattantam fel mérgesen
- Csak azt, hogy akadjon le rólad. Ennyi.
- És ő mit akart?
- Azt hiszem a táskád hozta csak.
- Velem nem akart beszélni?
- Hát, ha akart is, akkor nem fog – mosolyodott el, mintha védeni akarna.
Felfordul ettől a gyerektől a gyomrom. Tátott szájjal meredtem rá. Nem akartam elhinni, hogy elküldte. Agyam egyből heves gondolkodásba kezdett. Talán meg akarta magyarázni az egészet. Talán csak félreértés volt.
Ugyan Rosie, nem nagy ügy – karolta át a nyakam és rájöttem, hogy a régi Greg „visszatért”.
- Azt hiszem jobb, ha most lelépsz – mondtam halkan, mégis szavaim mintha falakat döntenének.
- Most mért Rosie? Mi van abban a gyerekben?
- Azt mondtam menj el! – emeletem fel a hangomat.
Greg válaszra sem méltatva felvette a cipőjét és becsapta maga után az ajtót. A táskámhoz szaladtam. Kapcsa érintetlen volt, de amúgy sem gondoltam volna, hogy esetleg belenézett. A telefonomért rohantam a szobámba. Vadul tárcsáztam Ashton számát. Kicsöngött, de nem vette fel, a hangpostájára hagytam üzenetet.
- Szia! – szóltam bele kissé bizonytalanul a sípszó után – Sajnálom, hogy én… szóval, hogy Greg nyitott ajtót. Biztos tök hülyén jöhetett ki neked a helyzet. De nem történt semmi. Esküszöm. És én… szóval, beszélünk kéne. Majd hívj, vagy… valami, szia – köszöntem el.
Mivel nem tudtam, hogy lehallgatja-e az üzenetemet a szőnyegemre leülve vártam, hátha esetleg hív. Már több mint fél órája küldtem az üzenetet, amikor megpróbáltam újra. Háromszor kicsöngött, a negyedikre felvette.
- Szia! – szóltam bele egyből – Nem tudom, hogy megkaptad-e az üzim én csak…
Hangomat egy lány csúfondáros nevetése szakította meg.
- Ki az? – vontam fel a szemöldököm.
- Ó, kicsi Rose. Azt hiszem a pasid más vizekre evezett. – hallottam Madison hangját – De most mennem kell, még csak most jön a java – kuncogott majd kinyomta a telefont.
Ledobtam magam mellé a telefonom és éreztem, ahogy a könnyek elborítják az arcomat. Végigdőltem a szőnyegemen, úgy zokogtam tovább és egyszerűen nem voltam képes elhinni az egészet. Nem akartam mást, csak véget vetni ennek a szörnyű napnak. Felálltam és a fürdőben mentem. Könnyeim függönye mögött kikerestem a fürdőszobaszekrényben az altatót és bevettem egyet. Visszamentem és elnyúltam az ágyamon. Fejemet egyre inkább összekuszálták gondolataim. Eldöntöttem, távol tartom magam Ashton Hemmings-től egy életre. Nincs kibúvó. Szemem lecsukódott, az altató hatott. Mély álomba merültem…
