1. rész:
Rosalie:
Az a tipikus szombat esti „nincs kedvem semmit csinálni és sehová sem menni” hangulatom volt. Az eső szakadt, mint általában, nyár vége volt, és ha az ez évi nyaralásunkat nem Kaliforniában, hanem itthon töltöttük volna, még az a kis barnaságom sem lett volna meg. Anglia varázsa, hogy még nyáron is kétnaponta ömlik az eső. Legalábbis ahol én élek ott igen. Akkor is azt bámulom az ablakon át, miközben az ágyamon ültem és próbáltam eldönteni, hogy jó-e ha abban a pillanatban ölöm meg magam vagy talán jobb, ha várok egy kicsit, hátha az unalom megteszi. Az „izgalmasabbnál izgalmasabb” gondolatmenetemet a primadonna kishúgom, Lisa zavarta meg, mikor becsörtetett a szobámba.
- Hé, Rose! A mama kérdezi, hogy eljössz-e velünk vacsorázni.
- A mama miért nem jön fel, hogy maga érdeklődje meg? – motyogtam, úgy, hogy ne hallja.
- Hmm?
- Ja, izé… most nem megyek. Inkább maradok kösz – eresztettem meg egy mosolyt.
- Te tudod – vonta meg a vállát – na, én megyek készülődni – mondta és elviharzott.
Engem bezzeg nem vittek 12 évesen vacsorázgatni puccos helyekre. Lisa akkor volt 7, így minden szempár rá szegeződött a családban. Eltérő nevelést kaptunk. Mindig én voltam a fura, különc gyerek, akit csak örökbe fogadtak. Félreértés ne essék, sosem éreztették ezt velem, de volt rá példa, hogy egy-két gazdag nagynéni összesúgott, ha épp úgy gondolták, hogy nem hallom. Mindig mindenem meg volt, amit csak szerettem volna, csak kérnem kellett, de kicsivel több törődést nem kérhet karácsonyi ajándékba az ember lánya, nem? Egészen kicsi korom óta a James családnál vagyok. Akkor még úgy nézett ki a dolog, hogy anyu (Christine) nem eshet teherbe, így örökbe fogadtak engem. A családunkon (és Bellán, a legjobb barátnőmön) kívül senki sem tudja, hogy örökbe fogadtak. Mivel első gyerek voltam, velem még nem igazán tudtak mit kezdeni. Apu (Mike) már akkor sem volt kispályás üzleti téren, most viszont már a nagykutyák közé tartozik. Az egyik legbefolyásosabb ember Angliában, még a királynőt is ismeri (WOW). Aztán egy nap – a sztori folytatásaként - a szüleim elmentek valami nagynevű orvoshoz, aki tájékoztatta őket, hogy van egy módszer, hogy anya teherbe essen. Természetesen apu jó sok pénzt kicsengetett érte, de kilenc hónappal később megszületett az én csodás kishúgom, aki minden tekintetben hasonlított a szüleimre. A szőke haja, kezdetben apu vonásai, majd anyáé. Az alkata, a szeme és egyszerűen mindene a szüleimre emlékeztette az embereket, aminek minden egyes ünnepkor hangot is adtak. Ott volt a tökéletes húgom, aki valószínűleg ugyanúgy modell lesz, mint anya és valószínűleg annyi embert fog ismerni, mint a papa. Aztán ott voltam én, a barna hajammal meg a zöld szememmel. A kicsit sem tökéletes alakommal és arcommal, ami bár nem feltétlenül volt már akkor sem rossznak nevezhető, egyszerűen csak látszott rajta, hogy valószínűleg az édesanyámé, mintsem a Christine-é. Mindenesetre sosem bántam, hogy a családjukhoz tartozom és ők sem. Szeretnek engem. Ha nem is annyira, mint Lisát, de szeretnek.
- Biztos nem jössz velünk? – dugta be a papa a fejét az ajtón – Csak egy óra múlva indulunk.
- Na, jó – mosolyodtam el, mert inkább elmegyek velük vacsorázni, és halok meg ételmérgezésben, mintsem, hogy az unalom öljön meg.
- Rendben, akkor csak készülődj – zárta be az ajtót.
Gyorsan felpattantam és a fürdőbe mentem. Lezuhanyoztam és besütöttem a hajam. Visszamenetem a szobámba és örömmel konstatáltam, hogy elállt az eső, így boldogabban léptem oda a gardróbomhoz, hogy ruhát válasszak. Végül valami egyszerűbb mellett tettem le a voksom: egy fehér pánt nélküli ruha, bézs balerina cipő, kis táska és ékszerek. Visszamentem a fürdőbe és feltettem egy leheletnyi sminket, majd az órára néztem. Volt még pár percem az indulásig. Megcsörrent a telefonom.
- Haló? – kaptam fel.
- Rosie! – halottam Greg hangját – Mi újság, édes?
- Épp vacsorázni készülök – válaszoltam közönyösen.
- Értem, azt hittem van kedved kicsit átjönni.
- Minek? – vontam fel a szemöldököm.
- Gondoltam filmezhetnénk, meg ilyesmi.
- Bocs, Greg, de ahogy ismerlek a meg ilyesmi alatt nem azt érted, hogy betennénk még egy filmet.
- Félreismertél Rosie – hallottam a hangján, hogy mosolyog.
- Rosalie! – hallottam az anyám hangját a földszintről.
- Mennem kell, – mondtam Gregnek - indulunk vacsorázni anyáékkal.
- Ja, az én őseim is oda mennek.
- Értem, szia! – lenyomtam a telefont és lesiettem a lépcsőn.
Kivételesen nem vágta magát az egész család puccba, így annyira nem lógtam ki, mint máskor. Amíg az autóban ültünk Gregen járt az eszem. Az iskola legnagyobb nőcsábásza. Már a fél suli megvolt neki és most rám vadászik. A szüleink régóta jóban vannak, így nekik csak kapóra jönne, ha mi egy pár lennénk. „Greg olyan helyes fiú és pont hozzád illik” mindig ezt hajtogatja nekem anya. Hát, nem az esetem. Sosem bírtam az olyan fiúkat, akik azt hiszik, hogy egy mosolygással az övék leszek. Az ilyenek nem szeretnek küzdeni. Ez a legnagyobb probléma bennük. Úgy gondolják, az, hogy sportolnak, meg gyúrnak, olyanná teszi őket, amitől különlegesek, pedig millió meg egy ilyen fiú van. Akik minden buliban ott vannak, jól benyomnak, aztán megbasznak egy lányt és másnap már mindenkinek tagadják, ha nem egy topmodell a csaj. Pontosan ezért nem voltam még szerelmes, mert a világ tele van tahókkal.
- Végre! – hallottam Lisa hangját magam mellől, miközben megállt az autó.
A vacsora ugyanaz volt, mint általában. Flancos kaják közül én kiválasztom az egyetlen normálist, míg a szüleim és a húgom valami tök furát eszik. Már a desszertet is befejeztük mikor apa felállt az asztaltól. Azt hittem indulunk, de kiderült, hogy átmegyünk a hely bár részébe is. A letisztult fehér falakon és bútorokon színes fények cikáztak. Nem mondom, hogy lenyűgözött a látvány, mert már kismilliószor láttam, de még mindig megvan a maga varázsa. Greg és a családja ültek az egyik félreeső asztalnál, aminek mondjuk úgy nem kifejezetten örültem, ugyanis a telefonbeszélgetésünkből arra következtettem, hogy Greg otthon marad. Mivel nem így tette másfél óráig nyomulhatott rám. A szüleim fontos emberek nem járathatom le őket, így kedvesen fogadtam a bókokat és vihorásztam akár egy kis csitri. Alig vártam, hogy vége legyen. Már épp indulni készültünk, amikor apának megcsörrent a telefonja. Félrevonult telefonálni, majd kissé idegesen tért vissza.
- Mi történt? – kérdeztük egyszerre anya és én.
- Az iskolaigazgató hívott, – kezdte, miután Greg-éktől elköszönve kifelé indultunk – érdekelte a véleményem egy zűrös ügyben.
- Miféle zűrös ügy? – húztam fel a szemöldököm.
- Van egy srác, aki elég nagy bajba keveredett és csak akkor mászhat ki belőle, ha átveszik egy jó hírű iskolába. Mr. Peterson-t érdekelte a véleményem a dologról.
- És mit mondtál? – kérdezősködtem tovább.
- A srácban az igazgató úr szerint van valami különleges, így rábólintottam.
- De nem értem apu, miért téged hívott? – kérdezte Lisa.
- Ez egyszerű drágám, – pillantott hátra az autó napellenzőjének tükrében anya – ha esetleg valaki nem értene egyet vele, akkor apu, mint támogató az igazgatóúr mellé tud állni.
- Aha - csavargatta az egyik szőke tincsét Lisa és lerítt róla, hogy nem érti.
Ahogy hazaértünk ismét lezuhanyoztam, majd ágyba bújtam. Egész nap szinte semmit nem csináltam, egyedül a holnapi matektanárra készültem, mégis ez a pár óra kifárasztott. Hamar elnyomott az álom…
- Értem – mondtam a sajátomtól eltérő, kissé rekedtes hangon.
- Hazamehetsz – vetette oda nekem a rendőr, aki ott ült, amíg az ügyvéd visszatért.
Felkaptam a táskám és már az ajtókilincsért nyúltam, amikor megfogta a vállam valaki, amire automatikusan hátrafordultam.
- Azért, ha mégis eszedbe jutna valami, kérlek, szólj! – mondta a rendőr.
- Mondtam már, nem tudom hová mehettek a srácok. Gondolja, ha tudnám, itt rohadnék? Utánuk mentem volna vagy valami.
- Azt hiszem jobb lesz, ha most távozik, mielőtt nagyobb bajt csinál. – szólalt meg a mellém kirendelt ügyvéd.
- Rendben, viszlát! – intettem.
A teremből kilépve egyből anyám aggódó arcát és apám bosszús pillantását véltem felfedezni.
- Szerencséd, hogy Mr. Peterson jött nekem egy szívességgel – morogta oda apám kifelé menet.
Egy szót sem szóltam, csak bepattantam az autó hátsó ülésére és vártam, hogy hazaérjünk. Anyu egész végig feszült arccal és aggodalmat tükröző szempárral pillantgatott rám hátra. Hazaérve már épp indultam volna fel a lépcsőn mikor apa elkapta a kezemet és a nappaliba rángatott. Automatikusan kitéptem a karom a szorításából és ledobtam magam a kanapéra.
- Van fogalmad róla mennyit aggódtunk anyáddal?
- Hát nekem nem úgy tűnik, mintha annyira bánnád, ha eltűnnék – húztam össze a szemöldököm.
- Szívem, – ült le mellém anya, miközben megsimította a térdem - csak azt mondd meg miért csináltad? Hisz meg van mindened.
- Nem tudom, – néztem mélyen a szemébe – a haverok szerint jó ötlet volt.
- A barátaid szerint? Mondd csak, Ashton, mégis miféle barátok azok, akik otthagynak a szarban? – kiáltott rám apám.
- Hát… - kezdtem, de akkor léptek zaját hallottam a lépcsőn.
- Miért veszekedtek? – törölgette a szemét a kishúgom, majd mikor kitörölte az álmot a szeméből odarohant hozzám és megölelt – Jaj, Ash, úgy hiányoztál! – kuporodott oda az ölembe, majd pár perc múlva ismét elaludt.
- Látod? – szólalt meg apa halkabban – Suzie él-hal érted. Mit mondtunk volna neki, ha börtönbe zárnak? – suttogta mérgesen.
- Én… nem tudom. Sajnálom. – könny szökött a szemembe, miközben a mindössze 5 éves húgomra pillantottam. – Megyek, lefektetem, holnap megbeszéljük – mondtam és elindultam felfelé.
Suzie-t betakartam, nyomtam egy puszit a homlokára és bementem a szobámba. Ledobtam magam az ágyamra, miközben dühösen törölgettem a szememből kifolyó könnyeket. Pár perc után elmentem lezuhanyozni. Fél óráig áztattam magamat a víz alatt, majd visszamentem a szobámba. Anya az ágyamon ült. Leültem mellé.
- Szeretnéd, hogy készítsek neked valamit vacsorára? – kérdezte félénken.
- Nem, köszönöm. Most egy falat sem menne le a torkomon.
- Tényleg nem te voltál, ugye? – nézett mélyen a szemembe.
- Nem, a fószer is megmondta. Nagyon sajnálom. Esküszöm, soha többé nem beszélek velük – mondtam, miközben anya meggyötört arcát néztem. Tíz évet öregedett kinézetileg az elmúlt fél napban. Borzalmasan éreztem magam.
- Hát azt jól teszed. Na, megyek, lefekszem – indult el az ajtó felé. – Apropó, Ashton, holnap jön hozzám különórára egy diák.
- Mi? Ki az a nyomi, aki tanév kezdete előtt különórára megy? – nevettem fel.
- Egy lány. Mindegy. Csak azt akartam mondani ezzel kapcsolatban, hogy ha lehet, ne egy szál bokszerben jelenj meg, ha későn kelsz. Rendben?
- Oké.
- Jó éjt, szívem.
- Neked is, anya!
Bezárta az ajtót, én pedig hanyatt feküdtem az ágyamon és elaludtam.
- A mama miért nem jön fel, hogy maga érdeklődje meg? – motyogtam, úgy, hogy ne hallja.
- Hmm?
- Ja, izé… most nem megyek. Inkább maradok kösz – eresztettem meg egy mosolyt.
- Te tudod – vonta meg a vállát – na, én megyek készülődni – mondta és elviharzott.
Engem bezzeg nem vittek 12 évesen vacsorázgatni puccos helyekre. Lisa akkor volt 7, így minden szempár rá szegeződött a családban. Eltérő nevelést kaptunk. Mindig én voltam a fura, különc gyerek, akit csak örökbe fogadtak. Félreértés ne essék, sosem éreztették ezt velem, de volt rá példa, hogy egy-két gazdag nagynéni összesúgott, ha épp úgy gondolták, hogy nem hallom. Mindig mindenem meg volt, amit csak szerettem volna, csak kérnem kellett, de kicsivel több törődést nem kérhet karácsonyi ajándékba az ember lánya, nem? Egészen kicsi korom óta a James családnál vagyok. Akkor még úgy nézett ki a dolog, hogy anyu (Christine) nem eshet teherbe, így örökbe fogadtak engem. A családunkon (és Bellán, a legjobb barátnőmön) kívül senki sem tudja, hogy örökbe fogadtak. Mivel első gyerek voltam, velem még nem igazán tudtak mit kezdeni. Apu (Mike) már akkor sem volt kispályás üzleti téren, most viszont már a nagykutyák közé tartozik. Az egyik legbefolyásosabb ember Angliában, még a királynőt is ismeri (WOW). Aztán egy nap – a sztori folytatásaként - a szüleim elmentek valami nagynevű orvoshoz, aki tájékoztatta őket, hogy van egy módszer, hogy anya teherbe essen. Természetesen apu jó sok pénzt kicsengetett érte, de kilenc hónappal később megszületett az én csodás kishúgom, aki minden tekintetben hasonlított a szüleimre. A szőke haja, kezdetben apu vonásai, majd anyáé. Az alkata, a szeme és egyszerűen mindene a szüleimre emlékeztette az embereket, aminek minden egyes ünnepkor hangot is adtak. Ott volt a tökéletes húgom, aki valószínűleg ugyanúgy modell lesz, mint anya és valószínűleg annyi embert fog ismerni, mint a papa. Aztán ott voltam én, a barna hajammal meg a zöld szememmel. A kicsit sem tökéletes alakommal és arcommal, ami bár nem feltétlenül volt már akkor sem rossznak nevezhető, egyszerűen csak látszott rajta, hogy valószínűleg az édesanyámé, mintsem a Christine-é. Mindenesetre sosem bántam, hogy a családjukhoz tartozom és ők sem. Szeretnek engem. Ha nem is annyira, mint Lisát, de szeretnek.
- Biztos nem jössz velünk? – dugta be a papa a fejét az ajtón – Csak egy óra múlva indulunk.
- Na, jó – mosolyodtam el, mert inkább elmegyek velük vacsorázni, és halok meg ételmérgezésben, mintsem, hogy az unalom öljön meg.
- Rendben, akkor csak készülődj – zárta be az ajtót.
Gyorsan felpattantam és a fürdőbe mentem. Lezuhanyoztam és besütöttem a hajam. Visszamenetem a szobámba és örömmel konstatáltam, hogy elállt az eső, így boldogabban léptem oda a gardróbomhoz, hogy ruhát válasszak. Végül valami egyszerűbb mellett tettem le a voksom: egy fehér pánt nélküli ruha, bézs balerina cipő, kis táska és ékszerek. Visszamentem a fürdőbe és feltettem egy leheletnyi sminket, majd az órára néztem. Volt még pár percem az indulásig. Megcsörrent a telefonom.
- Haló? – kaptam fel.
- Rosie! – halottam Greg hangját – Mi újság, édes?
- Épp vacsorázni készülök – válaszoltam közönyösen.
- Értem, azt hittem van kedved kicsit átjönni.
- Minek? – vontam fel a szemöldököm.
- Gondoltam filmezhetnénk, meg ilyesmi.
- Bocs, Greg, de ahogy ismerlek a meg ilyesmi alatt nem azt érted, hogy betennénk még egy filmet.
- Félreismertél Rosie – hallottam a hangján, hogy mosolyog.
- Rosalie! – hallottam az anyám hangját a földszintről.
- Mennem kell, – mondtam Gregnek - indulunk vacsorázni anyáékkal.
- Ja, az én őseim is oda mennek.
- Értem, szia! – lenyomtam a telefont és lesiettem a lépcsőn.
Kivételesen nem vágta magát az egész család puccba, így annyira nem lógtam ki, mint máskor. Amíg az autóban ültünk Gregen járt az eszem. Az iskola legnagyobb nőcsábásza. Már a fél suli megvolt neki és most rám vadászik. A szüleink régóta jóban vannak, így nekik csak kapóra jönne, ha mi egy pár lennénk. „Greg olyan helyes fiú és pont hozzád illik” mindig ezt hajtogatja nekem anya. Hát, nem az esetem. Sosem bírtam az olyan fiúkat, akik azt hiszik, hogy egy mosolygással az övék leszek. Az ilyenek nem szeretnek küzdeni. Ez a legnagyobb probléma bennük. Úgy gondolják, az, hogy sportolnak, meg gyúrnak, olyanná teszi őket, amitől különlegesek, pedig millió meg egy ilyen fiú van. Akik minden buliban ott vannak, jól benyomnak, aztán megbasznak egy lányt és másnap már mindenkinek tagadják, ha nem egy topmodell a csaj. Pontosan ezért nem voltam még szerelmes, mert a világ tele van tahókkal.
- Végre! – hallottam Lisa hangját magam mellől, miközben megállt az autó.
A vacsora ugyanaz volt, mint általában. Flancos kaják közül én kiválasztom az egyetlen normálist, míg a szüleim és a húgom valami tök furát eszik. Már a desszertet is befejeztük mikor apa felállt az asztaltól. Azt hittem indulunk, de kiderült, hogy átmegyünk a hely bár részébe is. A letisztult fehér falakon és bútorokon színes fények cikáztak. Nem mondom, hogy lenyűgözött a látvány, mert már kismilliószor láttam, de még mindig megvan a maga varázsa. Greg és a családja ültek az egyik félreeső asztalnál, aminek mondjuk úgy nem kifejezetten örültem, ugyanis a telefonbeszélgetésünkből arra következtettem, hogy Greg otthon marad. Mivel nem így tette másfél óráig nyomulhatott rám. A szüleim fontos emberek nem járathatom le őket, így kedvesen fogadtam a bókokat és vihorásztam akár egy kis csitri. Alig vártam, hogy vége legyen. Már épp indulni készültünk, amikor apának megcsörrent a telefonja. Félrevonult telefonálni, majd kissé idegesen tért vissza.
- Mi történt? – kérdeztük egyszerre anya és én.
- Az iskolaigazgató hívott, – kezdte, miután Greg-éktől elköszönve kifelé indultunk – érdekelte a véleményem egy zűrös ügyben.
- Miféle zűrös ügy? – húztam fel a szemöldököm.
- Van egy srác, aki elég nagy bajba keveredett és csak akkor mászhat ki belőle, ha átveszik egy jó hírű iskolába. Mr. Peterson-t érdekelte a véleményem a dologról.
- És mit mondtál? – kérdezősködtem tovább.
- A srácban az igazgató úr szerint van valami különleges, így rábólintottam.
- De nem értem apu, miért téged hívott? – kérdezte Lisa.
- Ez egyszerű drágám, – pillantott hátra az autó napellenzőjének tükrében anya – ha esetleg valaki nem értene egyet vele, akkor apu, mint támogató az igazgatóúr mellé tud állni.
- Aha - csavargatta az egyik szőke tincsét Lisa és lerítt róla, hogy nem érti.
Ahogy hazaértünk ismét lezuhanyoztam, majd ágyba bújtam. Egész nap szinte semmit nem csináltam, egyedül a holnapi matektanárra készültem, mégis ez a pár óra kifárasztott. Hamar elnyomott az álom…
Ashton:
- Elintéztem, hogy átiratkozhasson az intézménybe, – vágtatott be az ügyvéd a kihallgatóterem ajtaján – de figyelmeztetnélek, hogy amennyiben egy kihágásod is lesz, azonnal bezárnak.- Értem – mondtam a sajátomtól eltérő, kissé rekedtes hangon.
- Hazamehetsz – vetette oda nekem a rendőr, aki ott ült, amíg az ügyvéd visszatért.
Felkaptam a táskám és már az ajtókilincsért nyúltam, amikor megfogta a vállam valaki, amire automatikusan hátrafordultam.
- Azért, ha mégis eszedbe jutna valami, kérlek, szólj! – mondta a rendőr.
- Mondtam már, nem tudom hová mehettek a srácok. Gondolja, ha tudnám, itt rohadnék? Utánuk mentem volna vagy valami.
- Azt hiszem jobb lesz, ha most távozik, mielőtt nagyobb bajt csinál. – szólalt meg a mellém kirendelt ügyvéd.
- Rendben, viszlát! – intettem.
A teremből kilépve egyből anyám aggódó arcát és apám bosszús pillantását véltem felfedezni.
- Szerencséd, hogy Mr. Peterson jött nekem egy szívességgel – morogta oda apám kifelé menet.
Egy szót sem szóltam, csak bepattantam az autó hátsó ülésére és vártam, hogy hazaérjünk. Anyu egész végig feszült arccal és aggodalmat tükröző szempárral pillantgatott rám hátra. Hazaérve már épp indultam volna fel a lépcsőn mikor apa elkapta a kezemet és a nappaliba rángatott. Automatikusan kitéptem a karom a szorításából és ledobtam magam a kanapéra.
- Van fogalmad róla mennyit aggódtunk anyáddal?
- Hát nekem nem úgy tűnik, mintha annyira bánnád, ha eltűnnék – húztam össze a szemöldököm.
- Szívem, – ült le mellém anya, miközben megsimította a térdem - csak azt mondd meg miért csináltad? Hisz meg van mindened.
- Nem tudom, – néztem mélyen a szemébe – a haverok szerint jó ötlet volt.
- A barátaid szerint? Mondd csak, Ashton, mégis miféle barátok azok, akik otthagynak a szarban? – kiáltott rám apám.
- Hát… - kezdtem, de akkor léptek zaját hallottam a lépcsőn.
- Miért veszekedtek? – törölgette a szemét a kishúgom, majd mikor kitörölte az álmot a szeméből odarohant hozzám és megölelt – Jaj, Ash, úgy hiányoztál! – kuporodott oda az ölembe, majd pár perc múlva ismét elaludt.
- Látod? – szólalt meg apa halkabban – Suzie él-hal érted. Mit mondtunk volna neki, ha börtönbe zárnak? – suttogta mérgesen.
- Én… nem tudom. Sajnálom. – könny szökött a szemembe, miközben a mindössze 5 éves húgomra pillantottam. – Megyek, lefektetem, holnap megbeszéljük – mondtam és elindultam felfelé.
Suzie-t betakartam, nyomtam egy puszit a homlokára és bementem a szobámba. Ledobtam magam az ágyamra, miközben dühösen törölgettem a szememből kifolyó könnyeket. Pár perc után elmentem lezuhanyozni. Fél óráig áztattam magamat a víz alatt, majd visszamentem a szobámba. Anya az ágyamon ült. Leültem mellé.
- Szeretnéd, hogy készítsek neked valamit vacsorára? – kérdezte félénken.
- Nem, köszönöm. Most egy falat sem menne le a torkomon.
- Tényleg nem te voltál, ugye? – nézett mélyen a szemembe.
- Nem, a fószer is megmondta. Nagyon sajnálom. Esküszöm, soha többé nem beszélek velük – mondtam, miközben anya meggyötört arcát néztem. Tíz évet öregedett kinézetileg az elmúlt fél napban. Borzalmasan éreztem magam.
- Hát azt jól teszed. Na, megyek, lefekszem – indult el az ajtó felé. – Apropó, Ashton, holnap jön hozzám különórára egy diák.
- Mi? Ki az a nyomi, aki tanév kezdete előtt különórára megy? – nevettem fel.
- Egy lány. Mindegy. Csak azt akartam mondani ezzel kapcsolatban, hogy ha lehet, ne egy szál bokszerben jelenj meg, ha későn kelsz. Rendben?
- Oké.
- Jó éjt, szívem.
- Neked is, anya!
Bezárta az ajtót, én pedig hanyatt feküdtem az ágyamon és elaludtam.
Imádom!<3
VálaszTörlés