6. rész

6. rész:

Sziasztok drága napsugaraim, eme borús napon!
A bátyám nem szolgáltatta vissza a gépem, de! Hoztam nektek új részt, egyrészt, mert megígértem, másrészt, mert volt vázlatom, szóval kicsit rövid lett (eredetileg a 7. még ennek a része lenne, de gondoltam, húzom még egy kicsit az idegeitek) remélem nem baj. Nem is húzom tovább, jó olvasást.!♥

Rosalie:

Mosolyogva ébredtem. Megint. Kipattantam az ágyból és gyorsan elkészültem, mert péntekenként reggel mindig elmegyünk Bellával a kedvenc kávézónkba. Ez már ilyen hagyomány féle, körülbelül tavaly előtt tavasszal kezdtük el, amikor a hely megnyitotta kapuit. A korábbi egyeztetés szerint csak hétre jött volna, de mindig szeret kicsit hamarabb érkezni, nézelődni és beszélgetni anyuval, mert őt - ellentétben velem - nagyon izgatja a modell- és divatvilág. Nem is lepődtem meg ez alkalommal sem, mert mire végeztem a fürdőben és lementem a lépcsőn, ő már az étkezőasztalnál várt.

- Jó reggelt! Indulhatunk? – pörgött fel azonnal, ahogy meglátott.

- Nyugi van – nevettem fel – még nem is ettem semmit.

- És? Majd eszel a kávézóban egy sütit, menjünk – állt fel és már rángatott is kifelé az előszobába.

- Szia, kicsim, – nyomott az arcomra egy puszit anya – lesz nálad elég pénz?

- Persze. – Vontam meg a vállam, mert valamiért nem szeretem, ha a barátaim társaságában felhozza a pénz témát. – Ja, és anya, ma délután átmegyek Bellához – pillantottam kimeresztett szemekkel a barátnőm felé, aki nagy egyetértésben bólogatott.

Miután sikerült kijutnunk a házból és beszálltunk a kocsijába, Bella felvonta a szemöldökét.

- Szóóóóval, átjössz délután mi? – kérdezte, miközben beindította az autót.

- Tulajdonképpen nem.

- Mindjárt gondoltam, – nézett rám, amolyan „Most komolyan azt hiszed, hogy elhittem?” nézéssel – csak nem a hősszerelmesről van szó? Nem szombaton találkoztok?

- Öhm. De. Is. – dadogtam. Nem hiszem el, hogy ilyen átlátszó vagyok. - Szóval el szeretném hívni suli után kajálni.

- Na, akkor hajrá! - fékezett a pirosnál és elkezdett szidni valakit, aki miatt már nem jutottunk át a zöldön. A kávézóig a gondolataimba merültem, mikor azonban a sorban álltunk muszáj volt megkérdeznem valamit:

- De… szerinted nem lesz ciki? – aggódtam.

- Micsoda? – kérdezte, miközben a sort pásztázta, majd megakadt a szeme valahol a pult környékén - Hú, ott az a srác, aki elkérte a számom tavaly májusban, emlékszel? Nincs itt másik kassza? Hát, ez tényleg ciki lesz.

- Én nem a srácról beszélek, de ha ekkora probléma majd én rendelek neked – forgattam a szemem.

- Nem kell, majd én. – néha nem értem, tényleg nem. Elmosolyodtam, mire felvonta szépen ívelt szemöldökét – Most mi van?

- Semmi – vigyorogtam tovább.

Mi következtünk, én rendeltem abból a finom karamellás-narancsos kávéból, amit mindig iszom, Bella pedig a szokásos gyömbéreset választotta. Kértünk még mellé két fánkot és fizetés után gyorsan távoztunk, mert a srác már-már kiesett a pultból a barátnőmet vizslatva. Beszálltunk a kocsiba és gyors tempóba enni kezdtünk.

- Szóval mi lesz ciki? – kérdezte Bella, mikor megtörölte a száját egy szalvétával.

- Hát… tudod… - motyogtam.

- Nem, nem tudom, szóval, ha nem nyögöd ki, - mosolyodott el - akkor nem is fogom megtudni – artikulált, miközben felkent egy kis szájfényt.

- Hogy én hívom el őt. Ez nem… ciki?

- Szívem, ez a 21. század. Hívd el! – parancsolt rám és elindította az autót, mert igencsak késésben voltunk. 

Ashton:

Már hamar bementem a suliba, gondoltam Rose is ott lesz, de nem talált. Összefutottam a srácokkal, váltottunk pár szót, aztán Rose szekrénye környékén lődörögtem, de nem jött. Ideje volt mennem, mert duplamatekkal kezdtem és kellett a könyvem. A terembe érve hiába kerestem, ott sem találtam és egyre idegesebben pillantgattam az órámra. Végül csengetés előtt egy perccel estek be Bellával együtt. Hátra ültek, de mikor Rose elment mellettem megérintette a vállamat, amitől kissé összerándult a gyomrom, természetesen jó értelemben. Már épp oda akartam menni hozzá, de bejött a tanárnő és máris egy egész táblát betöltő, több ismeretlenes egyenlettel indította az órát. Adott tíz percet, hogy megoldjuk, ebből nekem elég volt rá 5 is. Felemeltem a fejem és hátranéztem. Az egész osztály körmölt, jó, persze voltak, akik csak értelmesen bámultak kifelé az ablakon – Greg és társai – vagy voltak, akik csak firkálgattak – például Bella – de a többség, beleértve Rose-t is dolgozott. Amikor letelt a tíz perc, tanárnő feltolta a szemüvegét az orra hegyéről és belenézett a kisfüzetébe.

- Na, jó, kérem a füzetét Miss. James-nek és, mondjuk Mr. Hemmings-nek. A többiek ne gondolják, hogy itt vége, amíg a két tanuló kihozza a munkáját, addig én felírom az újabb példát – lépett a táblához.

Megvártam, míg Rose elmegy mellettem, csak közvetlenül utána álltam fel és ez elég volt ahhoz, hogy észrevegyem, a füzete tele van áthúzásokkal. Amikor megfordult láttam az arcán, hogy nagyon rémült, így kivertem a kezéből a füzetet és az enyémet is a földre ejtettem.

- Jaj, ne haragudj – guggoltam le és felkaptam a két füzetet, de az övé helyett az enyémet adtam vissza neki.

- Mit csinálsz? – súgta oda és megpróbálta elvenni tőlem a füzetét.

- Miss James, Mr. Hemmings, kérem a füzeteket! – Nyújtotta a kezét a tanárnő, én pedig mosolyogva figyeltem, ahogy Rose halálra izgulja magát a lebukásveszély miatt. – Nos, Mr. Hemmings, nem tudom, mire ez a nagy öröm, a múltkor még értette a tananyagot, de ami ebből a füzetből most visszanéz rám. Le vagyok sújtva. – Tette a szívére a kezét drámaian. – Ellenben Miss James munkája kiváló. Látom motivációként hatott az a tavalyi hármas. Mindketten jegyet kapnak a feladatra, - jelentette ki határozottan - Miss James, magának beírok egy ötöst, magának viszont Mr. Hemmings, sajnos egy egyes jár – adta vissza a füzeteinket.

Mivel a tanárnő vizslatott a tekintetével, nem tudtunk ismét cserélni, így óra végéig egymás helyett írtunk. Kicsengetés után Rose odajött a padomhoz.

- Szia – mondta halkan, a szemét lesütve.

- Szia – álltam fel mellé.

- Én csak… meg akartam köszönni. A szüleim megöltek volna egy egyesért. De… neked nem lesz gond? – állt egyik lábáról a másikra.

- Viccelsz? Dehogy. Majd elmondom anyának, mit vegyetek át holnap – mosolyodtam el.

- Visszakaphatom a füzetem? – kérdezte úgy, mintha csak baj lenne.

- Persze, de ezt, – mutattam a feladatra – egy kis különóra keretein belül átveszem veled holnap – vetettem be a csábos mosolyom, amitől azonnal elpirult.

- Matekozni szeretnél a randinkon? – kérdezte, de a szemén láttam, hogy azonnal megbánta a kifejezést, amit használt.

- Hidd el, a matek nem olyan szörnyű, mint Mrs. Lockhart-tal – kacsintottam rá, mire elmosolyodott. Bella ment el mögötte és számomra elég jól láthatóan megbökte.

- Tényleg, jut eszembe, – kapott a fejéhez – nincs kedved esetleg…

- Micsodára? – vontam fel a szemöldököm.

- Szóval… nincs kedved… - kezdte, de minden szavával egyre vörösebb lett.

- Hmm? – Be kell vallanom élveztem a helyzetet.

- Ahj, ne szívass már, – sütötte le a szemét - csak azt akartam kérdezni, hogy nincs-e kedved… szóval, hogy ráérsz-e suli után? – hadarta el gyorsan, nekem pedig nagyot dobbant a szívem.

- És? Pontosan mire kéne, hogy ráérjek?

- Gondoltam, elmehetnénk esetleg – gondolkozott el – kajálni.

- Ma délután nekem kell vigyáznom Suzie-ra, amíg anya haza nem ér. Ilyenkor a nagyi vigyáz, rá, de pénteken délutánként mindig jár a nyugdíjas klubba bingózni, így rám hárul a feladat. – Láttam rajta, hogy eléggé elszomorodik, valamint, hogy kattog az agya, hogy mit is válaszoljon, így gyorsan megelőztem. – Esetleg nincs kedved velem együtt vigyázni rá? Ha anya hazaért, akkor pedig elmehetnénk valahová – ajánlottam fel.

- De, – csillant fel a szeme – persze, szívesen. Lisa-val egy ideje már úgysem lehet játszani.

Már épp mondtam volna valamit, amikor becsengettek és Mrs. Lockhart bevágta maga mögött az ajtót. 

Rosalie:

A második matek órán madarat lehetett volna velem fogatni. Sosem voltam még ilyen boldog matekon, így mikor az újabb feladat megoldására önként jelentkeztem, a táblától visszaérve Bella nagy szemekkel nézett rám, majd odatolt egy papírt elém.

Na, mi van? Hirtelen matekzseni lettél?

Csak követtem az instrukcióim. – mutattam mosolyogva a pici mondatokra a füzetemben, amiket figyelve oldottam meg a feladatot.

Azta! Ez a srác tud valamit. Tényleg, mire jutottatok? Elhívtad?

Igen, de… vigyáznia kell a kishúgára délután.

Uh, és erre te?

Hát, nem kellett semmit mondanom. 

Ezt meg hogy értsem?

Úgy, hogy áthívott magukhoz, hogy vigyázzunk együtt Suzie-ra és aztán majd elmegyünk valahová.

- Ez az! – szólalt meg Bella, amint elolvasta az üzenetem.

- Miss Riley! Úgy látom, szívesen megoldaná ezt a feladatot. Na, jöjjön csak.

Így Bella volt a második, aki karót kapott matekon. A következő óránk töri volt, ismét a második világháború volt a téma, aminél azért érdekesebbet is el tudtam volna képzelni. Tesin a – tanárnő szerint erős - szél miatt bent maradtunk, míg a srácok ismét fociztak odakint. Folytattuk a gimnasztikai gyakorlatokat és Bellával bezsebeltünk 1-1 ötöst is az órai aktivitásunkra. Dupla kémia következett, amit péntekre szerintem bűn berakni. A mellettem ülő, már-már alvó állapotban lévő barátnőm is hasonlóképp gondolkodott erről, szóval igyekeztünk egymást átsegítve túlélni. Mire elérkezett az ebédszünet már csillapodott a szél és még a nap is kisütött így két büfében vásárolt szendviccsel ültünk ki az udvarra. Az elsők között érkeztünk, így még szabad volt a „padunk” a terebélyes tölgyfa alatt az udvar közepén. Miközben kibontottuk a szendvicseinket elkezdtek kifelé szállingózni az emberek. Néhányan szomorúan konstatálták, hogy igen, a padon már ülnek. Persze több ülőhely is van az udvaron, de ez mindennek a középpontjában helyezkedik el. Hamarosan megérkeztek a focisták is, Oliver csókkal köszöntötte az épp nagy falatot lenyelő barátnőjét, amiből egy kisebb fuldoklás lett. Párszor megütögettem Bella hátát, majd mikor a barátja nyakába fonta karjait, úgy érzékeltem teljesen jól van.

- Mi újság, Rosie? – ült fel mellém Greg és átkarolta a nyakam.

- Greg – biccentettem – először is, vedd le a kezed, mert megfojtasz, másodszor pedig ezerszer mondtam már, hogy ne nevezz így.

- Bébi, nyugi már! – húzott közelebb, amit megelégeltem és lelöktem magamról a karját.

Egy morgással jeleztem, hogy nem igazán vágyom a társaságára perpillanat, de mintha semmi hatása nem lenne tovább mondta a hülyeségét. Szó volt a fociról, a fociról, ó, és ha még nem lett volna elég akkor még a focit is megemlítette. Megforgattam a szemem, amit ő is látott.

- Jó, bébi, tudom, hogy ez számodra nem olyan izgi téma, – karolta át újra a nyakam és én ismét lelöktem a kezét – inkább gyere át délután. A szüleim elutaznak a hétvégére és üres lesz a ház. De ha nem akarsz átjönni, majd átmegyek én, tudtommal a te szüleid is mennek velük.

Tény, hogy apa említette a héten, hogy elutaznak a hétvégén, még kérdezte is, hogy nincs-e kedvem menni, de arra hivatkozva, hogy matektanárhoz kell mennem, rábólintott, hogy maradhatok.

- Kösz, inkább kihagynám. Dolgom van a hétvégén – gondolkoztam el.

- Hát, jó, ahogy érzed, – pattant fel – hívj, ha meggondolod magad! – Azzal elment zaklatni.

- Jó, persze, – mosolyogtam – soha a büdös életbe – motyogtam tovább az orrom alatt. Bella is és Oliver is hallotta az iménti kis párbeszédünket, mindketten elnevették magukat.

Becsengettek, így elindultunk az épület felé. A mai utolsó mindenkinek a választott órák utáni elfoglaltsága volt, így mi elindultunk a tesiterem felé, miután kivettük a cuccunkat a szekrényből. Ilyenkor mindig a tesiteremben vagyunk addig, amíg a kosarasok kint is tudnak edzeni. Már javában az óra vége felé jártunk, és épp az egyik tavalyi táncot vettük át az újakkal, amikor pár kosaras srác ült le a lelátóra. Nem igazán figyeltem rájuk, épp a laptophoz indultam, hogy rányomjak a lejátszás gombra. Elkezdődött a szám.

- És öt, hat, hét, nyolc! – számolt be Nicki, a tanárunk, aki nem volt több huszonkettőnél, így mindenki csak Nicki-nek hívta.

Az újaknak is elég jól mentek már a lépések, így nem velük foglalkoztam, csak átadtam magam a zenének és a kortárs mozdulatoknak. Egy percig sem gondolkoztam, hogy mi miután jön, és ahogy egy pillanat erejéig kizökkenve Bellára néztem, láttam, hogy ő se. A szám végén felnéztem a lelátóra és megláttam ŐT. Ott állt fent és csak engem nézett. Éreztem, hogy elvörösödöm, de nem bírtam elszakítani a tekintetem az övétől. Látszott rajta, hogy teljesen egy másik világban jár és reménykedtem benne, hogy ezt én okoztam neki.

- Jól van lányok, ez szép volt – zökkentett ki Nicki – Jövő héttől kezdve új zene, új stílus. Készüljetek, mert kemény lesz! Mindenkinek jó hétvégét! Az órának vége.

Villámgyorsan átöltöztem és megigazítottam a hajam. Nyomtam egy puszit Bella arcára és már rohantam is kifelé az öltözőből. Azonban az ajtó előtt nem várt senki. Felnéztem a lelátóhoz, de a takarítónőn kívül semmi társaságom nem volt. Elindultam a szekrényem felé, gondoltam, akkor biztos a suli előtt találkozunk. Elfogott az aggodalom, hogy esetleg elfelejtette, amit megbeszéltünk. Gondolataimba merülve átmentem a főépületbe, végigballagtam a hosszú folyosón és befordultam balra. Körülbelül öt méterrel a szekrényem előtt eszméltem fel a bambulásból, és amikor felnéztem ott állt. Azok a bizonyos kis pillangócskák azonnal megmozdultak a gyomromban és egy pillanatra megingott a járásom is.

- Azt hittem, észre sem veszel – mosolygott.

- Azt hittem, elfelejtettél – suttogtam elpirulva.

- Azok után, amit odabent láttam? – mutatott a tornaterem felé.

Elmosolyodtam, betettem a szekrényembe a cuccom és elindultunk együtt kifelé…