4. rész

Sziasztok, drága olvasóim!

Nem szeretném húzni az idegeiteket, csak szeretném megköszönni hogy vagytok nekem. Tegnap este (azaz másfél nappal azután, hogy elkezdtem a történetet megosztani) 400+ volt a megtekintések száma, és ez folyamatosan növekszik. Lehet, hogy ez másoknak nem sok, nekem rengeteg, hiszen egyre több emberhez jut el a történetem, és remélem, hogy egyre több embernek is szerzek örömet vele. Ez a rész egy kicsit rövid lett, de vigasztalásul az ötödik hosszú lesz (én már csak tudom, egy ideje már kész van). Nem tudom még, hogy mikor teszem ki, lehet, hogy csak pénteken a suli miatt. Ha esetleg nagyon érdekelne titeket a folytatás jelezzétek kommentben, vagy facebookon :) Na, már tényleg nem húzom, jó olvasást! :* <3

Ashton:

Amióta egyeztettük a találkát Rose-zal másra sem tudok gondolni. Kicsit megbántam, hogy megkértem. Nem vagyok az a szégyenlős típus, hisz tudom, hogy milyen az énekhangom és tudom is kezelni, de mégis úgy érzem, izgulok. Nem tudom miért. Legalább százszor végigmentem az iPodom lejátszási listáján, de egyszerűen nem találtam semmit, ami használható lenne. Plusz az sem segített, hogy ha valamit késleltetni akarsz, az általában (hála az időnek, aki sosem áll a te oldaladon) hamarabb eljön. Így volt ez most is. A tegnapi nap teljesen elrepült, kosáron brillíroztam, és a matektanárnak is egyre nyilvánvalóbb, hogy azon kevesek között vagyok, akik értik miről beszél (nemhiába, matektanár az anyám). Szóval ott állok a motorommal a suli előtt és vártam, hogy Rose végezzen táncon. Az ujjaim tördeltem idegességemben, pedig utálom a hangját, de ahányszor leálltam, mindig újrakezdtem. Az órámra pillantottam. 4 óra. Hirtelen kinyílt a suli ajtaja és a szívverésem is elállt az izgalom közepette. Csak néhány lány. Egyikkőjüket sem ismerem, mégis mindannyian köszöntek nekem. Intettem egyet, mire vihogásban törtek ki. Újra nyílt az ajtó és a focisták jöttek ki. Ott volt köztük az a Greg gyerek is, akiről Adam mesélt. Megálltak a lépcső alján és valamin nagyon röhögtek, meg összepacsiztak páran. Ismét nyílt az ajtó és megláttam őt. Egész nap kerültem, mert féltem, hogy rákérdez a dalra és beégek, hogy egy épkézláb ötletem sincs. Egy ízlésesen kivágott rózsaszín felsőt és farmert viselt. A haja olyan volt, mintha egy mesterfodrász készítette volna két perce. Látszólag nem vett észre és a barátnőjével a fiúk felé indult. Beharaptam a számat idegességemben és éreztem a vérem ízét a nyelvemmel. A látszat csalt. Megölelte Bellát, aki még mondott neki valamit, majd a fiúkra rá sem hederítve elindult felém. Találkozott a pillantásunk és rámosolyogtam. Elpirult. Annyira édes. Alig bírtam kivárni, hogy odaérjen.

- Szia! – köszönt, mikor elém lép.

- Szia! – néztem bele a zöld szempárba.

- Nem tudtam, hogy motorral jössz… - mondta kicsit zavarban.

- Parázol? – vontam fel a fél szemöldököm.

- Enyhén - mosolyodott el, gondolom az arckifejezésemen.

- Van nálam sisak meg minden, nyugi, – mondtam és küldtem neki egy sármos mosolyt, majd a feje felett láttam, hogy a focicsapat kanjai minket néznek – indulhatunk? – kérdeztem, mert már untam, hogy bámulnak.

- Persze, csak bemegyek a szekrényemhez egy pulcsiért – mutatott a háta mögé.

- Tessék – kaptam le a dzsekimet és adtam rá.

- És te? – kérdezte tőlem. Felvontam a szemöldököm. – Mármint, nem fogsz fázni?

Válaszul a kezébe nyomtam az egyik sisakot. Felvettem a másikat és felültem, majd intettem a fejemmel, hogy szálljon fel mögém, de nem tette. Leszálltam és ránéztem. A sisakkal bajlódott. Lekaptam az enyémet és segítettem neki felvenni az övét. Egészen közel álltam hozzá, mikor bekapcsoltam az álla alatt. Gyorsan hátráltam két apró lépést, nehogy kellemetlenül érezze magát, bár kifejezetten aranyos olyankor. Felszálltam a motorra és felsegítettem őt is magam mögé.

- Nyugi, vagy nagyon megtetszik, vagy sírva fogsz könyörögni, hogy álljak meg.

- Hát ez nem volt túl bíztató – mondta idegességgel a hangjában.

- Kapaszkodj! – mondtam és arra számítottam, hogy megtámaszkodik hátul, de mire elindultam már a derekamat fogta át.

Így mentünk egészen a házunkig. A szívem úgy kalapált, hogy féltem hangosabb, mint a motor alattunk. Megérkeztünk hozzánk. Leszálltam a motorról és lesegítettem őt is. Kikapcsoltam a pántot a sisakján és segítettem levenni, majd én is így tettem.

- Ash – suttogta.

- Igen? – vontam fel a szemöldököm, miközben betoltam a motort a garázsba.

- Ez fantasztikus volt – mondta, miközben csillogott a szeme.

- Tényleg?

- Hát először egy kicsit féltem, mert nem kellene vadidegenek mögé felülnöm, de csodás volt.

- Én is féltem, mert nem szoktam vadidegeneknek megengedni, hogy felüljenek mögém, sőt, senkinek – mosolyodtam el.

Intettem, hogy kövessen, bár már járt nálunk. Bementünk a házba és miután levettük a cipőt meg ő a dzsekim beköszöntünk anyának a konyhába.

- Rose, szia! Ma is van óránk? Mármint ha igen, akkor ne haragudj, de nagyon szétszórt vagyok mostanság és elfelejthettem vagy…

- Anya! Nyugi… Rose velem van.

- Igen? – vonta fel a szemöldökét.

- Igen Mrs. Hemmings. Ashton-nal közösen dolgozunk egy dalon a holnapi tanítás utáni különórára.

- Ééértem, – pillantott felém azzal a tipikus sunyi anyai nézéssel - szóljatok, ha kértek valamit. És remélem kitakarítottál – intézte csak hozzám az utolsó mondatot.

- Igen. Rendben anya, akkor mi felmentünk.

Rosalie:

A lépcsőn Ashton ment elől. A gyomrom teljesen összeszűkült és még mindig nem fogtam fel az élményt, amit a motorozás nyújtott. Megálltunk egy ajtó előtt, Ash kinyitotta azt, majd maga elé engedve betessékelt. A szobán látszott, hogy egy fiúé. Nem voltak ruhakupacok, sem meztelen nős vagy motoros poszterek, de látszott. A fal színe halványkék volt és a parkettán volt egy kisebb fekete szőnyeg. A szekrényeken mindenféle tárgy és rengeteg könyv, amin megakadt a szemem. A sarokban egy kisebb zongora volt, a szoba másik felét a hatalmas ágy foglalta el.

- Tudsz játszani? – kérdeztem a zongorára mutatva.

- Nem, csak szeretem néha össze-vissza nyomkodni a billentyűket. Az én hangszerem a háromszög – jelentette ki büszkén.

- Háromszög? – vontam fel a szemöldököm.

- Aha – mondta, miközben mellém lépett és egy konkrét irányba mutatott ahol a szekrényen egy triangulum volt.

- Á, értem. – mosolyodtam el – Ezek a te könyveid? – Mutattam a hátam mögött lévő polcra.

- Ja, nem nagy szám. Szeretek olvasni – vont vállat.

- És, van valami ötleted, hogy mit énekelhetnénk? - kérdeztem.

- Reméltem, hogy majd te kitalálsz valamit.

- Akkor ugyanott tartunk – mosolyodtam el.

A következő egy óra azzal telt, hogy átnéztük az iPodján lévő dalokat. Mivel egyik sem volt az igazi, segítségül hívtuk a netet. Bele-bele énekeltünk egy-két számba, de nem találtunk semmi használhatót. Közben hívott anya, de mondtam neki, hogy Bellánál vagyok, és lehet, hogy sokáig maradok. Ashton először furcsán nézett, amiért hazudtam, de aztán vázoltam neki a helyzetet, hogy anyáék nem igazán szeretnék, ha számukra idegen fiúkhoz csak úgy átmennék. Még fél óráig keresgéltünk, de még mindig semmi.

- Megyek, hozok valamit inni, oké? – állt fel Ash és én is vele együtt, hogy kicsit kinyújtóztassam a végtagjaim.

- Rendben.

Ashton elment én pedig szétnéztem a szekrényén lévő tárgyak között, aztán leültem a zongorához. Először csak néztem, majd felnyitottam. Nem akartam rajta játszani, de aztán mégis belekezdtem egy számba. Ash közben bejött én pedig abbahagytam.

- Nem tudtam, hogy tudsz játszani – nézett döbbenten, miközben a kezembe nyomott egy pohár baracklevet.

- Á, nem nagy ügy. Legalábbis szerintem – mondtam, majd felpattantam és ittam egy kicsit.

- Szerintem az. Nézz rám. Nekem csak a háromszög maradt. – mondta, mire felnevettem – Eljátszanád még egyszer?

- Persze – mondtam és letettem a poharat, majd visszaültem a zongorához.

Lenyomtam a billentyűket és játszani kezdtem egy részletet az előző dalból.

- Tetszik? – néztem fel.

- Igen csak… Nem jut eszembe melyik dal ez.

- Lionel Richie: Hello c. száma – segítettem ki mosolyogva.

- Várj csak, - lépett a gépéhez és kezdet el pötyögni, majd mosolyogva felnézett – ez nem lenne jó?

- Hát, – gondolkodtam el - tulajdonképpen, de.

Átrakta a laptopot a zongora tetejére és leült mellém egy székre. Felosztottuk a versszakokat, bár annyira magától értetődő volt, hogy nem is lett volna muszáj. Aztán lenyomtam az első billentyűket és ő énekelni kezdett. Azt sem tudtam, hol vagyok. A hangja egy másik világba repített. Szerencsére időben kapcsoltam és beszálltam én is. Az egész annyira hihetetlen volt. Csak egyszer énekeltük el. Először is tökéletes volt. Nem lehetett rajta mit fokozni.

- Hű! – Csak ennyit tudtam mondani a szám végén.

- Azt hiszem, megvan a dal – suttogta, mintha attól félne, hogy valaki meghallja.

Elnevettük magunkat. Kicsit mindketten felszabadultunk az érzéstől, hogy nem fogunk beégni holnap az csoport előtt. Még kábé fél óráig beszélgettünk a suliról meg ilyen sablonosabb dolgokról, aztán felálltam.

- Ideje mennem – mondtam keserű mosollyal, mert igazság szerint még szívesen maradtam volna.

- Rendben, elviszlek – állt fel ő is.

- Ööö… nem is tudod merre lakom – nevettem fel.

- De, a nagymamám környékén. És ez elég.

- De… ja, tényleg. A múltkor összefutottunk. Rendben. Attól egy kicsit még tovább kell menni, de nem is baj, ha nem egészen a házunk előtt teszel le, mert a szüleim úgy tudják, Bellától jövök.

- Ja, vágom, nyugi.

Lementünk a lépcsőn és beköszöntem a nappaliba Mr. és Mrs. Hemmings-nek és Suzie-nak, akik tévéztek, majd követtem Ash-t a garázsba. Kiélveztem a motorozás minden percét, majd mikor Ashton kábé 3 házzal odébb megállt, leszálltam és levettem a sisakot.

- Köszi, hogy elhoztál.

- Nincs mit!

- Akkor… holnap a suliban találkozunk – motyogtam alig hallhatóan.

- Ja, – mosolyodott el – egész jó kis dal lett. Kíváncsi leszek a többiek véleményére.

- Ja, jó éjt! – mosolyodtam el, majd lábujjhegyre állva nyomtam egy puszit az arcára és gyorsan elindultam a házunk felé.

Éreztem, hogy elpirulok. Fogalmam sincs honnan volt bátorságom ehhez, mindenesetre nem bánom, hogy megtettem. Mosolyogva léptem be az ajtón és apával találtam szembe magam.

- Na, épp időben vigyori, gyere vacsorázni – mosolygott rám.

- Nem vagyok éhes, megyek skype-olok Bellával.

- De, hisz most váltatok el!

- Jaj, apa tudod milyenek a barátnők – intettem és felszaladtam a lépcsőn.

Skype-on mindent kitárgyaltunk Bellával, és ahogy magunkat ismerem ez még holnap is téma lesz. Szerinte tök jó a dalválasztás és tök jól tettem, hogy megpusziltam. Kábé másfél óra vinnyogás után elköszöntem tőle, lezuhanyoztam és mosolyogva feküdtem le aludni. Álmomban egy nagy felhőn ültem egy zongora előtt Ashton pedig mögöttem állt és énekelt. Aztán jött egy plüssmaci meg sok furcsaság és bezavartak a dalba. Aztán már nem is láttam őt. Egy benzinkúton álltam, ahol egy férfit épp megvernek. Oda akartam szaladni, de nem tudtam megmozdulni. Aztán ismét a felhőn ültem és énekeltünk. Fura ez az egész. Felriadtam. Lementem egy pohár vízért és 2 perccel később ismét elaludtam.