2. rész

2. rész:

Rosalie:

Korán keltem, mert 10-re matektanárhoz kellett mennem. Tavaly év végén csak hármas lettem és ezt fel kéne hoznom ötösre, ha azt szeretném, hogy jó egyetemre vegyenek fel. Gyorsan felöltöztem, mivel odakint még mindig cidri volt az idő így felkaptam egy pulcsit, egy nadrágot meg az egyik tornacsukám és bedobtam a könyvem meg a füzetem a táskámba. Mivel a tanár házába vagyok hivatalos, gondoltam, nem kell kiöltöznöm. Leszaladtam a lépcsőn és leültem reggelizni. Anyu már készített palacsintát és mivel a húgom még alszik enyém az első adag. Reggeli után még ittam egy pohár narancslevet, majd nyomtam egy puszit anya arcára és elmentem. Eléggé el volt borulva, de ez Angliában megszokott, így nem foglalkoztam vele. Felszálltam egy buszra és egészen sokáig utaztam. Leszálltam és a mobilom segítségével gyorsan eljutottam a házhoz. Becsengettem és a tanárnőm jelent meg. Körülbelül velem egy magas, 38-40 körüli hölgy volt, kissé meggyötört arccal, kissé szétszórtan. Rámosolyogtam.

- Szia! Te biztos az új tanítványom vagy. Nagyon örülök – nyújtotta a kezét.

- Jó reggelt Mrs. Hemmings! – ráztam vele kezet – Rosalie Anne James vagyok.

Mrs. Hemmings beengedett és mondta, hogy máris kezdjük, csak elköszön a férjétől és a lányától. Udvariasan intettem a 40 körüli férfinak és a 4-5 éves kislánynak.

- Anya, ő Ash barátnője? – mutatott rám. Bár nem értettem, hogy ki az az Ash egy mosolyt küldtem felé.

- Nem Suzie, az egyik tanítványom – simogatta meg a haját Mrs. Hemmings – vezess óvatosan drágám és üdvözlöm édesanyád!

Kábé fél óra búcsú után (komolyan) el is mentek. Mrs. Hemmings kért még egy kis türelmet, de mondta, hogy üljek le az étkezőasztalhoz, mert majd ott fogunk tanulni.

- Ne haragudj, csak kicsit zavart vagyok ma. Nem aludtam valami jól.

- Ez mindenkivel előfordul – mosolyogtam rá.

- Figyelj, mit szólnál hozzá, ha átvennénk egy-két dolgot az előző tanévből, amiket tanultál, aztán megismerkednénk egy kicsit jobban.

- Nekem megfelel – csillant fel a szemem. Olyan matek, ahol nem is igazán tanulunk? Szuper.

Kábé egy órát töltöttünk azzal, hogy átnéztük a tavalyi könyvem. Mrs. Hemmings hasznos tanácsokkal látott el számításokkal és definíciók megértésével kapcsolatban.

- Na, ezzel meg is volnánk – csukta be a könyvem az utolsó lecke után a tanárom – Mennyire sietsz?

- Nem sietek, – mosolyogtam – nincs semmi dolgom ma.

- Akkor, ha gondolod, a férjem nem sokára itthon lesz és hazavisz, csak elvitte Suzie-t a nagymamájához.

- Rendben, azt megköszönnöm, mert, ahogy látom, nagyon esik odakint.

- Hát igen. Anglia varázsa – mondta miközben az ablakra nézett és elmerengett egy pillanatig. - Na és mesélj magadról Rosalie!

- Inkább csak Rose – mosolyogtam.

- Rendben, Rose.

- Hát, túl sok mesélni valóm nincsen. A szüleimmel élek és a kishúgommal Lisa-val.

- Lisa hány éves?

- Tizenkettő. Bár néha sokkal idősebbnek képzeli magát.

- Ne is mondd. Mi még nem tartunk itt Suzie-val hál’ istennek, de rettegek ettől a korszakától. Ha olyan makacs lesz, mint a bátyja volt… nem tudom, mit kezdek majd vele.

Ashton:

Nevetésre keltem a rémálmomból. Ha anyám ilyen jó különórákat tart, akkor én is hozzá fogok járni. Kitöröltem az álmot a szememből, majd elmentem a fürdőbe, vécéztem és arcot mostam. Leszaladtam a lépcsőn, mert a tegnapi vacsora hiánya igen csak nagy kihagyás, amit pótolni akartam minél előbb.

- Ashton vegyél fel valamit! – pillantott rám anya az étkezőasztal velem szembeeső oldaláról.

A lány, aki vele szembe ült hátrakapta a fejét és gyorsan végignézett rajtam. Csinos nyomi, és szerintem csak jót tettem vele – gondoltam. Belenézett a szemembe és egy pillanat múlva már a vörös legélénkebb színében pompázott az arca.

- Szia! – intettem – Mondd, csak… zavar téged, hogy így látsz? – vontam fel a szemöldököm, miközben magamra mutattam.

- Hát én… - ennyit tudott mondani.

- Ashton, ismétlem. Vegyél fel valamit! – parancsolt rám anya.

Elszaladtam a lenti fürdőbe és lekaptam a szárítóról egy nadrágot és egy pólót, majd visszamentem az étkezőbe.

- Megfelel? – mutattam a szerelésemre.

- Meg – vezette végig rajtam a tekintetét anya – ülj le, készítek reggelit. Te is kérsz, Rose?

- Nem, köszönöm Mrs. Hemmings, reggeliztem.

- Rendben, mindjárt jövök.

- Bocs, az előzőért. – néztem a mellettem ülő lányra, akinek határozottan szép szeme volt.

- Nem gáz – legyintett. Próbált laza lenni, de még mindig piros volt az arca, amitől feljebb görbült a szám állása.

- Ash vagyok – dobtam be egy sármos mosolyt.

- Én meg Rosalie, de mindenkinek csak Rose, kivéve anyámat.

- Szép név – mondtam, bár kicsit kamunak tűnhetett a számból, de tényleg tetszett.

- Köszönöm. Bocs, ha indiszkrét vagyok, de mi történt a kezeddel? – mutatott a bekötözött alkaromra kissé aggódó arckifejezéssel.

- Semmi, az új tetoválásom. Megnézed? – nyúltam a ragasztóhoz.

- Majd ha már nincs rajta kötés – tette fel a kezét védekezően.

- Akkor ez azt jelenti, hogy látlak még? 

- Hát, – húzta fel a fél szemöldökét – könnyen lehet - vágta nekem oda. Az előbb még beszélni is, alig mert, most pedig már játszik velem. Ki ez a lány?

- Tessék – rakott le elém anya egy nagy adag szalonnás tojást, gyomrom válaszolt az illatra, így elhalasztottam a kitalálósdit az agyamban és inkább enni kezdtem.

- Anya, azt hiszem én is fogok járni hozzád matekra – jelentettem ki elszántan.

- Na, azt megnézem – nevetett fel.

- De most komolyaaaaaan – mondtam miközben hallottam, hogy Rose jót nevet rajtam.

- Sziasztok! – lépett be apa a bejárati ajtón – Hú, nagyon esik.

- Szívem, megtennéd, hogy hazaviszed Rose-t, amíg összedobok valamit ebédre?

- Persze, – mosolygott rá apu – gyere Rose! Te meg el ne tűnj, – mutatott rám – még beszélgetni valónk van! – erőltetett az arcára egy mosolyfélét, amivel azt hiszem nem ajándékozott volna meg, ha Rose nincs itt.

- Rendben, viszlát, Mrs. Hemmings és akkor a következő hétvégén jövök. Jó étvágyat, Ash! – Mosolygott rám Rose és apát követve a garázsba ment.

- Helyes lány, nem? – nézett utána anya.

- Hát, ja – mondtam és gyorsan a számba tömtem egy falat kaját, hogy anya meg ne kérdezze, hogy bejön-e. Mert a helyzet jelenlegi állása szerint be. Nem is kicsit.

Rosalie:

Az úton Mr. Hemmings-zel nem sokat beszélgettünk, egy két sablonos kérdést tett fel a családommal kapcsolatban, aztán némán vezetett tovább. Néha-néha megrándult egy kicsit az arca, gondolom Ashton valami rossz fát tehetett a tűzre, mert igencsak eszelős volt az apja tekintete, hiába próbálta takargatni egy kényszermosollyal. Az évek során elég jó emberismerő lettem. Kitanultam minden kis dolgot a családom mellett. A nénikéim meg a távoli unokatestvérek állandóan mosolyogva beszélgettek egymással, miközben engem bámultak. Nem hinném, hogy olyasmiket mondogattak volna, hogy hű, de hasonlítok a szüleimre. Meglepett volna. Az első pillanattól (kábé 5 éves lehettem) átláttam rajtuk. Nem véletlenül csak Bella a nevezhető barátnőmnek. Jó ez túlzás, mert rengeteg lány ismer (illetve gondolja, hogy ismer) és hiszi azt, hogy barátnők vagyunk. Én személy szerint egyikkőjüket sem tartom annak. Csak azért barátkoznak velem, mert a szüleim gazdagok és jó hírűek. Nekem jöhet akármilyen lány, úgyis meglátom két másodperc után, hogy milyen is valójában. Mutathatja ő magát akár szendének, akár ártatlannak, mint a ma született bárány, ha ribanc, se perc alatt meglátom, hogy az. Márpedig az én közelembe csak ilyen lányok jönnek, nekik kell a feltűnés. Bármit csinálok, az feltűnést kelt és ennek én egy cseppet sem örülök. Két dologról nem tud szinte senki a suliban. Az egyik, hogy örökbe fogadtak, a másik, hogy ének szakkörbe járok. Nem nagydolog, egy kis csoport, átlagos diákokkal, akik amúgy tök jó fejek. A sok üres ember nem nézi ki belőlem, hogy énekelek, ebből is látszik, hogy úgy tekintenek barátjuknak, hogy egyáltalán nem ismernek.

- Ez az? – kérdezte tőlem a bambulásomból ébresztve, a házunk elé érve Mr. Hemmings.

- Igen, ez. Köszönöm szépen, hogy elhozott.

- Szívesen. Igazán szép a házatok! - pillantott fel ámulattal a magas épületre.

- Köszönöm, viszlát, Mr. Hemmings! – szálltam ki az autóból.

- Szervusz, Rose! – intett és elhajtott.

A lakásba belépve ínycsiklandozó illat csapta meg az orrom, tehát tudtam, hogy nem anya főzött. Az egyszerű ételeket (palacsintát, spagettit stb.) egész jól elkészíti, de mihelyst valami nehezebb jön, a szakácsunkra bízza. Kate kiválóan főz, rendszerint megengedi, hogy segítsek neki, ezáltal rengeteget tanulok is tőle. Azt hiszem az egyetlen az alkalmazottaink közül, akit bírok. A két szobalány vén, mint az országút és mogorva, mint bármelyik gonosz banya egy Disney mesében. Anya stylistja csak havonta egyszer jön a fodrász társaságában és mindketten a megjelenésemet szokták firtatni. Legtöbbször a „te jó ég, Rosalie hogy néz ki a frizurád?” És a „Rosalie igazán rád férne már egy ruhatárfrissítés, mi az rajtad?” Kérdések hangzanak el, de ilyenkor csak rávágom, hogy nekem így jó és felmegyek az emeletre.

Mivel ismét elkalandoztam, ott álltam az ajtóban és épp válaszolnom kellett volna apa kérdésére, de nem figyeltem.

- Bocsánat, megismételnéd? Nem figyeltem.

- Azt látom, – mosolygott – azt kérdeztem milyen volt a matektanár?

- Ja, remek, mesélhetnék ebéd közben? – pillantottam kissé türelmetlenül a konyha felé.

- Persze, gyere, anyád és Lisa elmentek vásárolni.

- Akkor van pár… óránk – mosolyogtam apára.

Ebéd közben elmeséltem mindent apának, amit a tanárnál átvettünk és piros pont neki azért, amiért nem aludt be vagy vágott közbe.

- És Mr. Hemmings felajánlotta, hogy hazahoz, úgyhogy elköszöntem Mrs. Hemmings-től és Ashton-tól aztán most itthon vagyok – fújtam ki a levegőt.

- Ki az, az Ashton? – vonta fel a szemöldökét apa.

- Ja, a tanárnőm fia, épp akkor csatlakozott, mikor végeztünk az ismétléssel és egy kicsit beszélgettünk.

- Ashton Hemmings… Ashton Hemmings… hol hallottam én már ezt a nevet? – gondolkodott hangosan apa.

- Hát nem tudom – motyogtam.

- Megvan! Tegnap esett szó róla Mr. Peterson-nal a telefonhívásunk kapcsán este. Kerüld el azt a fiút.

- Miért? Tök jó fej volt – na, jó, annál azért kicsit több, de ezt nem mondtam.

- Hidd el, veszélyes az a gyerek – mondta, miközben letette a villáját és a telefonhoz ment.

Én is végeztem az ebédemmel, úgyhogy felmentem a szobámba és felhívtam Bellát.

- Nézd, Rose, most nem igazán alkalmas. Tökre izgulok, mert Oliver átjön nemsokára és ideges vagyok – hadarta úgy, ahogy egy normál ember meg sem értené, én is csak úgy, hogy ezer éve barátok vagyunk.

- Hé, Bella, nyugi. Semmi ok az aggodalomra. Oliver kábé fél éve ölni tudna érted, és már vagy 3 hónapja jártok. Mi ezen annyira para?

- Hát ma éjjel nem lesznek itthon anyámék. És na, érted…

- Oh, – fogtam fel – hát ezzel kapcsolatban nem tudok tanácsot adni, maximum annyit, hogy csak akkor vágj bele, ha tényleg szeretnéd és védekezzetek, mert nem akarok még keresztanya lenni – mosolyodtam el.

- Nyugi, Rose, nem leszel. Oliver rendes srác – úgy láttam el is múlt a parája az üggyel kapcsolatban.

- Hát remélem is. Sosem lehet tudni, benne van Greg haveri körében. Az a paraszt tegnap hívott, hogy menjek át hozzá egy kicsit filmezni, mondom, aha, nem. Inkább elmentem a szüleimmel vacsorázni és vacsora után összefutottunk velük. Hát mondhatom fantasztikus volt, na, mindegy.

- Nyomult?

- Másfél órán keresztül és természetesen semmit nem tehettem, mert a szüleim már-már szinte elvárják, hogy járjunk.

- Uh, szívás. Amúgy miért is hívtál?

- Ja, képzeld, voltam ma matektanárnál és…

- Jaj, ne, Rose, elég nekem matekon hallgatni a dolgokat kérlek, ne meséld el mit tanultatok.

- Gondolod, hogy ilyennel fárasztanálak? Persze, hogy nem. Szóval már épp átismételtük az anyagot a tanárommal, meg elkezdtünk beszélgetni, mire megjelent a fia a hátam mögött egy szál bokszerben és azt hittem elájulok. Mrs. Hemmings elküldte, hogy vegyen fel valamit, de még hosszú másodpercekig láttam magam előtt, mintha még mindig ott állna. Ja, meg mielőtt lelépett volna lazán odavetette nekem, hogy zavar-e, hogy rajta csak egy gatya van. Hát mondhatom, köpni-nyelni nem tudtam.

- És, helyes?

- Te még ilyet nem láttál annyira.

- Hűha, Rose, ha ezt te mondod, akkor nagyon durván jól nézhet ki a srác. Neked soha nem tetszik meg senki.

- Hát ez az – estem egyből kétségbe – apu szerint zűrös srác. Épp tegnap intézte el valami balhé után, hogy átvegyék a sulinkba, mert tehetséges vagymi.

- Ha egy pasi zűrös, az csak szexi. – nevetett a barátnőm.

- Van tetkója is – mondtam visszafogott mosollyal.

- Láttad? Oh, persze hogy láttad, ha bokszerben állt előtted. És, hol?

- Hát mindenhol. Sok van neki. A keze is be volt kötve, és amíg az anyukája reggelit készített neki megkérdeztem, hogy mi történt vele, erre lazán odavetette, hogy csak egy újabb tetkó és kérdezte, hogy megnézem-e mondom, majd ha már nem lesz rajta a kötés. Erre ő tökre örült annak, hogy majd újra láthat, meg poénkodott az anyjával is, hogy majd jár hozzá matekra meg ilyenek – hadartam.

- Hű – ennyit tudott mondani.

- Ja, szerinted tetszem neki?

- Rose, te mégis kinek nem tetszel? Meglepődnék, ha lenne olyan fiú a világon.

- Öhm, és Oliver?

- Tuti neki is tetszel, csak az irántam érzett szerelme elnyomja vagymi.

- Aha – nevettem fel.

- És akkor a srác a mi sulinkba fog járni?

- Uram atyám! Nekem ez le sem esett eddig. Nem kerülhetek közel hozzá.

- Mégis miért nem?

- Hát apa mondta, hogy zűrös – hazudtam gyorsan.

- És mégis mióta érdekel téged, amit az apád mond?

- Hát őőő…

- Na, látod. Megmondom én mitől félsz anyukám. Hogy megismered és megszereted. Attól félsz! –vette komolyra a dolgot.

- Én… nem is csak… arghhhhh! Utálom, hogy ennyire ismersz.

- Azért tartasz nem? – nevetett fel.

- De, na, menj, készülődj! – kezdtem búcsúzkodni.

- Úr isten, mindjárt itt lesz Oliver. Mennem kell, imádlak, puszi! – nyomott ki.

Kinéztem az ablakon, és láttam, hogy elállt az eső, majd az órára pillantottam, ami azt mutatta, hogy elmúlt kettő és késésben vagyok a magánénekórámról. Felpattantam és a garázsba mentem, felkaptam az autóm kulcsait és beindítottam. Sok tapasztalatom nincs a vezetésben, csak az énektanárhoz járok autóval, és csak két hónapja van meg a jogsim. Majd a suliba használom, de már megint elgondolkoztam és késésben vagyok. Gyorsan kinyitottam a garázskaput és elindultam.

Ashton:

Miután elállta az eső (és természetesen apa szemrehányását követően, amiben beszámolt arról, hogy mennyire felelőtlen vagyok, és hogy nagyon rossz példát mutatok a húgomnak, valamint, hogy egy kihágás és börtönbe zárnak – tehát csupa olyan szöveg, amit már tudtam) sétálni indultam, és összegfutottam egy régi haverommal, Adammel.

- Ash! Cső, haver! – fogtunk kezet.

- Mi újság, Adam?

- Semmi, épp kajálni indultam. Éhen halok.

- Egyáltalán nem változtál – nevettem fel. Kész zabagép a srác.

- Most Mééér’? – röhögött ő is.

- Na, gyere akkor, kajáljunk valamit.

Egy közeli gyorsétterembe ültünk be, ahol még le sem tettük a seggünk, de egy rámenős pincérnő már tipegett is oda hozzánk. Bakker – gondoltam magamban.

- Mit adhatok? – villantotta rám a mosolyát.

- Öhm, hamburgert, krumplit, kólát.

- Rendbeeeen, még valamit? – vonta fel a szépen kihúzott szemöldökét.

- Nem, kösz, – mondtam és már távozni készült – oh, és Faith, ne spórolj a ketchuppal!

- Ismered a csajt? – döbbent le Adam.

- Ja, hagyjuk, hosszú – legyintettem.

- Megvolt? - villantott rám egy perverz vigyort.

- Ahj, meg – nevettem fel kínosan - azóta akárhányszor bejövök elsőként szalad, hogy tőle rendeljek. A múltkor fellökte a munkatársát vagy kit.

- Huu, az kemény,

- Inkább ne róla beszéljünk – ráztam meg a fejem - mi újság, haver?

- Áh, nem sok. Unalmas az élet. Már várom a sulit.

- Még mindig ugyanolyan stréber vagy, mint voltál?

- Ha-ha. Nagyon vicces vagy Ash. És, veled mi van? Hova jársz suliba?

- Hát, holnap kezdek valami tök új helyen. Tudod, az a puccos iskola a belvárosban.

- Aha… - gondolkozott el.

- Komolyan, egy olyan helyen sosem lesznek barátaim.

- Hát, egy biztos lesz – mosolyodott el.

- Csak azt ne mondd, hogy… - döbbentem le.

- Ja, tudod, én is oda járok. De te, hogy-hogy oda kerültél?

- Volt egy kisebb ügyem és az igazgató jött apának egy szívességgel, így átvettek.

Adam jó haver, és tudja, mikor kell hallgatni. Nem firtatta a balhét, amiért nagyon hálás voltam neki. A kajánk hamar megérkezett és mivel Adam a hasát mindennél jobban szereti, ezért legközelebb már csak akkor beszéltünk, mikor kifizettük a kaját. Megcsörrent a telóm.

- Haló? – vettem fel.

- Ashton, el tudnál menni a húgodért? Apádnak be kellett mennie a kórházba.

- Ah, persze. Csaó! – nyomtam ki a készüléket – Bocs, haver, most lépnem kell.

- Hová?

- El kell mennem a nagyanyámhoz a húgomért.

- Ja, messze van?

- Hát nem egy köpés, az tuti – nevettem fel.

- Akkor elkísérlek – ajánlotta.

Elsétáltunk a megállóig, majd a buszon is tök sokat beszélgettünk. Mesélt a sulijáról (illetve bocsánat a sulinkról), elmondta milyenek a tanárok, hogy milyen tárgyakat érdemes felvennem, hogy kötelező legalább két órák utáni elfoglaltságot találni, meg hasonlók. Igazából annyit beszélt, hogy az út elment vele, így mire leszálltunk, már azt is tudtam milyen nők vannak.

- Van egy csaj, aki tök jó nő, barna haj, zöld szem, bomba alak. Egyszerűen minden pasi meghúzná, de egyáltalán nem érdeklik a fiúk. Hallod együtt járunk matekra és bioszon előttem ül, de még soha, egy szót sem szóltunk egymáshoz.

- Megszólítottad már? – kérdeztem, mert a leírás alapján akaratlanul is Rose jutott eszembe.

- Hát, nem, de akkor is.

Felnevettem és jeleztem neki, hogy álljunk meg, mert megérkeztünk. A nagyi megpuszilgatott, és ami furcsább, Adamet is. Ő tök kedvesen fogadta a helyzetet, a többi haverom már elhúzta volna a száját. Mielőtt még elindultunk volna megkínált minket sütivel, amit amúgy tök egyszerűen visszautasítottam volna, de mivel Adam kért, ezért megvártam, majd Suzie-ra adva a kabátot elköszöntem a nagyitól.

Rosalie:

Ének után pórázt kötöttem Marley-ra és elvittem sétálni. Ő számítható az első számú legjobb barátomnak, de csak ezért, mert pár hónappal hamarabb kaptam, mint hogy összebarátkoztunk volna Bellával általánosba. Imádom a kis vakarcsot, aki amúgy kuvasz, szóval nem is olyan kicsi. A Marley nevet apu adta neki, később megmagyarázta azzal, hogy korábban tökre bírta Bob Marley-t. Ja, ezt úgy az után, hogy megnéztük együtt a Marley meg én c. filmet. Szóval számomra még mindig ismeretlen, hogy miért pont Marley lett, de nem számít.

Marley már legalább háromutcányival odébb is megszagolgatott minden egyes fűszálat és épp indulni készültem haza, mikor hirtelen elkezdett szaladni, a póráz pedig kiesett a kezemből. Futásnak eredtem, hogy kövessem.

- Hé, nézd milyen édes kiskutya! – Hallottam egy kislány ismerősen csengő hangját.

A hang irányában mentem és megpillantottam három alakot a buszmegállóban, valamint a kutyámat. Odakocogtam hozzájuk.

- Elnézést, csak… - emeletem fel a fejem és éreztem, hogy elvörösödök.

- Rose! – mosolygott rám Ash – Ez a te kutyád?

- Igen. Szia, Ashton! Helló Adam! – Intettem a mellett álló srácnak is, aki totál meghökkenve nézett rám, majd úgy, mintha nem hallanám odasúgta Ash-nek, hogy „Ő az”.

- Ash, itt a „nem barátnőd” – mutatott rám Suzie.

- Mi? – vonta fel a szemöldökét a bátyja.

- Hát, amikor reggel nálunk volt Rose, a mama azt mondta, hogy nem a barátnőd. – Mondta, miközben még mindig Marley-t simogatta és fogta a pórázát.

- Értem, – mondta Ashton – és mit szólnál, ha visszaadnánk Rose-nak a kiskutyáját?

- Hát, rendben, – nyújtotta felém a pórázt – de legközelebb jobban vigyázz rá!

- Igenis! – Mosolyogtam el magam, miközben visszakaptam a kutyám – Hát, akkor én megyek is, sziasztok! – intettem.

Hazafelé sétálva elengedtem egy halk „Jaj, Marley, fogadok ezt direkt csináltad” mondatot, amire a kutyám kicsit megtorpant, felnézett rám az óriási szemeivel, majd újra sétálgatott tovább mellettem. Hazaérve már otthon találtam a húgomat és anyát is, akik vettek nekem (kivételesen) normális ruhákat, amik kifejezetten jók voltak. Kiválasztottam közülük, amik a legjobban tetszettek és eldöntöttem, hogy holnap azt fogom felvenni suliba. Megvacsoráztam, majd felmentem és bekapcsoltam a laptopom. A facebook, twitter és youtube értesítők mellett jött egy szokásos körlevél a suliból a holnapi nap mentéről, valamint egy, az egyik énekszakkörös társamtól, aki ezt írta:

„Holnap délután próba lesz, hozz dalokat! Egy új tagunk már biztos lesz, az igazgató úr szerint tehetséges emberről van szó. Remélem jól telt a nyarad, találkozunk holnap!

Becky!”

Lecsuktam a laptop fedelét és elmentem lezuhanyozni, majd úgy döntöttem korán lefekszem. Egy ideig csak a plafont bámultam és gondolkoztam. Bella szavai jártak a fejemben: „Megmondom én mitől félsz anyukám. Hogy megismered és megszereted”. Ahj, ez kész agyrém. Apa szerint zűrös srác, de én nem láttam rajta semmi kifogásolhatót. Max a tetkói, de azok szerintem menők. Tagadhatatlanul tetszik nekem. Remélem, holnap összefutunk a suliban, bár lehet, abban kellene reménykednem, hogy nem. Egyáltalán nem is ismerem őt – gondoltam – de, mégis van benne valami, ami miatt úgy érzem, akár azonnal találkoznék vele, ha lehetne. Egyszerűen nem tudom, mit higgyek.
A gondolataim zápora közben éreztem, hogy szépen lassan lecsukódik a szemem.